Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

mint a magyarországi, mert az erdélyi három nemzet : a magyar, a székely és a szász, nemkülönben az oláh jobbágyok a középkorban más-más módon fizették az adót. Ez a különbség az újkori fejlődésre is éreztette hatását, bár ekkor a különböző rendszerek már hatottak egymásra, s megállapítható a törekvés az adóviselés egységesítésére, anélkül azonban, hogy ez az egység a XVII. század végéig létrejött volna, sőt ellenkezőleg, a középkor aránylag világos gyakorlatával szemben zűrzavaros fejetlenség lett az eredmény. E munkának nem lehet feladata, hogy az adóügy különböző vonatkozásait tisztázza. Meg kell elégednie az adóigazgatással kapcsolatos fonto^ sabb ismeretek összeállításával, irodalom helyett inkább a forrásanyagra támaszkodva, mivel az eddigi feldolgozások éppen az adókezelő hivatali szervezet működésére helyeztek Iegkevésbbé súlyt. Magyarországon, miként láttuk, az adóigazgatásban a rendi dualizmus érvényesült, az adókezelő hivatali szervezet részint királyi, részint pedig rendi tisztviselőkből állott. Az adómegajánlás joga mindenkor a rendeket illette meg, a megszavazott adó kivetésében, behajtásában és felhasználásában azonban váltakozva, olykor párhuzamosan vettek részt a király és a rendek emberei. Voltak évek, amikor az adót királyi rovok vetették ki, hajtották be, s a királyi kamara használta fel. Máskor a kivetés és a behajtás a megyék feladata volt, s a megyei adószedők a befolyt összegeket az országgyűlés által választott adókezelőkhöz juttatták, hogy a katonákat azok fizessék. Az is előfordult, hogy a megyei tisztviselők a kivetett és behajtott adóval a királyi kamarának számoltak el. Az adómegajánlás Erdélyben is a rendek joga volt, amelyet az országgyűléseken gyakoroltak. Ez magyarázza meg, hogy a XVI. és XVII. században szinte minden évben tartottak országgyűlést, néha többet is. Eredetére nézve tehát az adó rendkívüli jövedelem volt, minthogy azonban a rendek évről-évre megszavazták, a fejedelmi kincstár állandó bevételei közé tartozott. Kivetése és behajtása általában a rendekre hárult, minthogy a fejedelmeknek nem volt megfelelő központi hivataluk, amely a rovókat irányíthatta és ellenőrizhette volna. A rendi adószedőktől a befolyt adót a fejedelmi kincstartó vette át és urának utasítása szerint használta fel. Az erdélyi fejedelmek ezen a téren sokkal szabadabban rendelkeztek, mint a magyar királyok. Egy-két kivételes esetet nem tekintve csak Apafi Mihály idejében találkozunk annak nyomával, hogy a rendek az adó felhasználásából is részt kértek és kaptak. Az adó latin neVe ugyanaz volt, mint Magyarországon: census, contributio, dica, subsidium, taxa ; — leggyakrabban a subsidium kifejezést használták. Eleinte évenkint egyszer, majd kétszer szavazták meg a rendes állami kiadások fedezésére, rendkívüli szükségletekre pedig külön adókat ajánlott meg az országgyűlés. A rendek vonakodás nélkül fogadták el az adóra vonatkozó fejedelmi előterjesztéseket, hiszen mindannyiuk érdeke azt kívánta, hogy az adó zavartalanul befolyjék, mert a török békét csak így vásárolhatták meg, az ország nyugalmának biztosítására erős várakban állandó őrséget csak így tarthattak. Magyar és oláh jobbágyok adózása. Az adózás módja a három nemzetnél más és más volt Igen tanulságos felvilágosítást nyújt e tekintetben I. Ferdinánd királyi biztosainak, Bornemisza Pál püspöknek és Werner Györgynek már többször idézett jelen-