Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
vártisztek, a kolosvári egyházi személyek, valamint a brassai magyar prédikátor és skólamester fizetése. Ezeket az összegeket az évi bérből, amikor az év végén elszámolt, leszámította. Személyzetét maga fizette és választotta, de működésükért felelősséget vállalt. »Rationistákat és egyéb harmincadokba való szolgákat magam fizetésemben tartok ugyan, de mindazokat a hivatalhoz képest alkalmatos, elégséges residentiás haza fiát állítok, kötelezvén azokat az ő nagyságok méltóságok és szerelmesiknek,- kiket ha miben az ő nagyságok méltóságok ellen véteni ha megérthetek, az ő nagyságok kegyelmes dispositiójok szerint való büntetésre elő is állítok* — hangzottak a kötelezvény megfelelő szavai. Ezek a tisztviselők tehát még magánalkalmazottak voltak, de már a fejedelemnek, azaz az államnak is felelősséggel tartoztak, átmeneti fokon álltak a familiáris jellegű és a hivatásos hivatalviselés között. Maga a bérlő is kötelezte magát, hogy amennyiben a bérleti szerződést nem tartaná meg, vagy a harmincadügyben hozott törvényes rendelkezéseket megszegné, a fejedelem elfogathassa és rajta, valamint vagyonán »mindennemű törvénybeli remediumokat, executiókat megtartoztatható akármi respectusokat kirekesztvén« az okozott kárt megvehesse. A panaszos kereskedők pedig a fejedelmi udvarbíró előtt kereshettek sérelmükre orvoslást. Azaz a bérlő ugyanolyan feltételek mellett vállalta hivatalos működéséért a felelősséget, mint a fejedelmi tisztviselők. Végeredményben tehát a bérlőt is fejedelmi, azaz állami hivatalnoknak tekinthetjük, a különbség csak annyi, hogy nem fizetést kapott, hanem saját hasznára dolgozott. Nyilvánvaló, hogy így több jövedelmet tudott a harmincadokból kipréselni, s tisztviselőit fokozottabb munkára fogta, mint ha egyéni érdeke erre különösképen nem sarkalta volna. Űgylátszik számítását is megtalálta, erre mutat ugyanis, hogy a következő évre is megújította bérletét, teljesen azonos feltételek mellett. 1 ) A fejedelmi kincstár, nemkülönben a bérlők számára is az a megoldás bizonyult a legelőnyösebbnek, Tiogy a szomszédos harmincadokat egy harmincadcsoportba összefogva együttesen kezelték, illetve vették bérbe, jól mutatja a fejlődésnek ezt az irányát a marosváradgyai harmincad sorsa. Ezt a hivatalt 1664-ben még fejedelmi harmincados töltötte be, Logofet Demeter, kinek utasítása korunkra maradt. 2 ) Ebből az utasításokból kitűnik, hogy a váradgyai harmincadhivatalnak legfőbb feladata az volt, hogy a Maroson haladó sószállítást ellenőrizze, s csak olyan szállítmányt engedjen keresztül, amelynek törvényes eredetét a portusi számtartó, azaz a fejedelmi sókamarák marosmenti hivatalnokának kiviteli engedélyével, ú. n. lábbócéduláival igazolni tudták. Működését egyébként a törvényes rendelkezések szabták meg. Hivatalának áruforgalmáról szabályszerű könyveket vezetett, s minden év végén pontosan elszámolt. A harmincadon kívül a földesúri jövedelmeket: a hídvámot, a kocsmát és a mészárszéket is kezelte. A harmincaddal kapcsolatos könyvelést külön számtartó végezte, a hídvámot vámos szedte, az italt kocsmáros mérte, a mészárszéket pedig bérbeadták. Az alája rendelt személyzetet a harmincados választotta ki, de a kincstár fizette, úgyhogy félig még familiáris, félig már állami tisztviselők voltak. Fizetésüket valamennyien pénzben és természetben kapták. A harmincados évi 50 forintot, 35 köböl búzát, minden sószállító hajó után 10 dénárt, minden x ) A bérleti szerződéseket 1. E. 0. E. XVIII. k. 96—99. és 219—222. 1. 2 ) Országos Levéltár, kamarai levéltár, Instructiones Diversae.
