Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Karánsebes és fiókjai 1.900 forint Szászváros 249 e Hunyad 266 « Sombor 1.990 « Váradja 1.248 « Dés 200 « Kőrösbánya 40 « Zilah 929 Brassó \ Szeben > együtt 3.158 « Beszterce J Összesen 9.980 forint* E hivatalok közül a kőrösbányai harmincad, valamint a brassói, szebeni és besztercei huszad bérbe volt adva, a többit a fejedelem saját kezelésben tartotta. 1 ) Az önálló kezelés azonban nem hajtott elég jövedelmet. 1591-ben újabb nyolc erdélyi harmincad került bérbe. 1586-ban valamennyi erdélyi harmincad összesen 9980 forintot jövedelmezett, 1591-ben csak • 8 hivatal bére fejében 10.000 forintot kapott a fejedelem. E hivatalok közül a zilahi, dési, sombori, hunyadi váradjai és szászvárosi az 1586-i kimutatásban 4882 forint jövedelemmel szerepelt. A valószínűleg közben felállított dévai és nagybányai hivatalok jövedelme semmiképen sem becsülhető 5118 forintra, amennyi t. i. a különbség az 1591-ben kapott bér és az 1586-i bevétel között. Ezek az adatok jól mutatják a bérletrendszer előnyét a fejedelmi igazgatással szemben. Más kérdés azután, hogy a fejedelmi pénzügyigazgatás korszerű átszervezésével nem lehetett volna-e a harmincadbevételeket megsokszorozni, amint az a kamarai gazdálkodás keretében Magyarországon történt. Zok Péternek, aki a fenti 8 hivatalt 1591-ben három évre vette bérbe, utasítása korunkra maradt s bepillantást nyújt a bérletrendszerbe. A bérlő az évi bért két részletben fizette, az elsőt Keresztelő Szent János napján (június 24.), a másodikat pedig Szent Márton ünnepén (november 11.). Pénzben fizetett, de ha a fejedelemnek valamilyen árura volt szüksége, pl posztóra, vágómarhára, akkor ezt az árut az udvarba szállította s árát a bér összegéből levonták. A hivatali ügyintézés tekintetében a fejedelem szabad kezet adott a bérlőnek, csak azt kötötte ki, hogy a törvényes rendelkezéseket tartsa meg. Olyan árut, amelynek kivitelét a törvények tiltották, nem volt szabad a határon átengednie. Csak a> vámtarifában megállapított vámot szedhette, olyan árút pedig, amely a tarifában nem szerepelt, annak értéke szerint vámolt el, minden forint után 3 pénzt kérve. »A kereskedő embereket maga hasznáért, avagy valami reájok való haragért, bosszúságért meg ne saccoltassa, meg se hányja rnarhájokat« — kötötte lelkére az utasítás. Attól a kereskedőtől azonban, akit rajtacsípett, hogy a vámfizetés alól ki akart bújni,a harmincad kétszeresét hajthatta be. Vitás esetekben választott bíróság döntött, »jámbor személyeket gyűjtsön be és az zászló alatt törvényt láttasson« — hangzottak az utasítás szavai. De senkit sem kényszeríthetett arra, hogy áruját olyan úton ne szállítsa, amelyen nem ő szedte a vámot. A lefizetett vámról elismervényt, ú. n. scédákat adott, az ő területén eladott, de másutt vámolt áruk scédáit pedig összegyűjtötte és beküldötte a fejedelmi udvarba, ahol a többi harmincadost ezek alapján ellenőrizték. Ha működése ellen panasz merült fel, a fejedelem nevében annak udvarbírája vonhatta felelősségre. 2 ) *) Magyar Gazdaságtört. Szemle. 1896. 324. 1. 2 ) Az utasítást 1. Magyar Gazdaságtört. Szemle. 1899. 35—37. 1.
