Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

A XVI. században tehát Erdély fejedelmei a huszadot és a harmincadot csak ritkán tartották saját kezelésben, többnyire bérbeadták, de bizonyos ellenőrzést a bérlők fölött is gyakoroltak. Sőt, a harmincadigazgatásnak harmadik módjával is találkozunk, ami a Mohács utáni Magyarországon is általános volt, s a bérletrendszerhez hasonlított, t. i. a harmincad elzálogosításával. A készpénz tekintetében megszorult fejedelmi kincstár gyakran kölcsönt vett fel városoktól vagy magánosoktól, s adósságának törlesztésére valamelyik jövedelmi forrását, rendszerint egyik sókamaráját vagy harmincadhelyét kötötte le. A zálogos az így lekötött jövedelmi forrást addig élvezte, amíg követelését ki nem elégítette, azt saját maga vagy emberei révén kezelte és róla számadással tartozott. A jövedelmek kezelésének ez a módja a kincstár szempontjából még a bérletrendszernél is hátrányosabb volt, mert a zálogos ellenőrzése megfelelő központi szervezet híján nehézségekbe ütközött. Rudolf biztosainak kísérlete a harmincadigazgatás rendezésére. Amikor Báthory Zsigmond végleges lemondása és távozása után Rudolf biztosai uruk nevében Erdélyt átvették, az egész központi kormányzat átszervezésével kapcsolatban az örökös tartományok és Magyarország mintájára a harmincadigazgatás reformját is tervbevették. Végső céljuk az volt, hogy a bérlet- és zálogrendszer helyett az állami igazgatást tegyék általánossá, mégpedig a birodalom többi részében már bevált elvek alapján. A bérletek felmondása nem is ütközött nehézségbe, a zálogrendszert azonban csak fokozatosan szüntethették meg, mert a zálogosok kielégítésére megfelelő összeg nem állott rendelkezésükre. Brassónak pl. 1603-ban 17.100 magyar forinttal tartozott a kincstár, aminek fedezésére nemcsak a huszadot hagyták meg a város kezén, hanem az egyéb terhek pénzbeli fizetése alól is felmentették arra az időre, ameddig tartozásukat nem törlesztették.

1

) A lippai harmincad haszonélvezőjével, Ajthony Jakab deákkal pedig, akinek követelése 3276 magyar forintra rúgott, úgy egyeztek meg, hogy a harmincad tiszta jövedelmének csak a felét tarthatja meg követelése törlesztésére, másik felét pedig köteles a kincstárba fizetni. Hasonló szerződést kötöttek Buza Jánossal, a jenői harmincadossal, akinek azonban csak 720 forinttal tartozott a kincstár.

2

) Rudolf biztosai: Basta, Molart és Burghausen nem elégedtek meg a bérlet- és zálogrendszer megszüntetésével, hanem kísérletet tettek az egész harmincadigazgatás egységes rendezésére. E kísérlet részleteit és eredményeit ma még nem látjuk tisztán, ennek a kérdésnek a megvilágítása a részletkutatás feladatai közé tartozik. Korunkra maradt egy utasítástervezet, amelyet a három biztos 1603-ban egy erdélyi főharmincados (supremus tricesimator) vagy más címen harmincadfelügyelő (inspector proventuum tricesimalium) részére készített. Ilyen állással Magyarországon is találkoztunk, mielőtt a bérletből és zálogból kivett, illetve kiváltott harmincadokat közvetlenül a magyar kamara alá rendelték, ezzel a megoldással kísérleteztek. Erdélyben 1603 februárjában, amikor ez az utasítás készült, még sem a központi kormány, sem a pénzügyigazgatás legfelső szervének kérdésében nem döntöttek. Az erdélyi kormányt ekkor még Basta tartotta kezében, aki mellett a pénzügyeket egy igazgató (administrator) intézte. A főharmincadost !) A szerződést 1. E. O. E. V. k. 203—205. 1. a

) A szerződéseket 1. E. O. E. V. k. 202—203. 1.