Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

számvevő volt, az Kamuthy Farkas utasításából nem tűnik ki, az utasítás többesszámban említi őket, tehát legalább ketten voltak. Számukra valószínűleg külön utasítást adott a fejedelem, ilyet azonban nem ismerünk. Valószínű, hogy munkájuk azonos volt a kamarai számvevők eljárásával. A felülvizsgált számadásokat afőkincstartón keresztül a fejedelem elé terjesztették, az hagyta jóvá azokat, s adta meg a tisztviselői felmentéseket. A tisztviselői utasításokat nem a főkincstartó, hanem az exactorok készítették, feltehetőleg azonban a fejedelem nevében a kancellária állította ki. Érdemes megemlíteni, hogy mind a főkincstartó, mind a főpénztárnok és íródeákjai fizetésüket részint pénzben, részint természetben kapták. A főkincstartó pénzben évi 500 forintot kapott, azonkívül búzát, zabot, bort és posztót. Ebből a fizetésből, ha akart, írnokokat is tarthatott. A főpénztárnok évi 150, a deákok évi 50 forintot kaptak a természetben járó gabonán, boron és posztón kívül. Bethlen Gábor kincstartóságában érdekes hivataltípust ismerünk meg, a középkori intézmény módosulását az újkori pénzügyigazgatás elveinek hatása alatt. Középkori vonása a hivatalnak a személyes, familiáris kapcsolat uralkodó és tisztviselője között, a kincstartó nem állami alkalmazott, hanem urának hű embere, tágabb értelemben vett familiájának tagja, aki fizetésének egy részét nem pénzben kapja, hanem a fejedelmi ház gazdaságának terméséből. Erdélyben, ahol a fejedelem nem külföldön tartózkodott, nem is távol a tartománytól, hanem annak fővárosában, birtokainak és jövedelmi forrásainak központjában, ahonnan személyesen irányíthatta és ellenőrizhette a kezelő szervezet működését, nem volt szükség állandóan és rendszeresen ülésező testületre. A kincstartó, amint láttuk, az év nagy részét nem Gyulafehérvárott töltötte, hanem szerte az országban, sorra látogatta a vidéki szerveket, hogy munkájukat ne csak a jelentésekből és a számadásokból ismerje, hanem annak minden mozzanatát a helyszínen figyelje meg. A Habsburgok, birodalmuk fővárosában, távol tartományaik székhelyétől, természetesen nem gondolhattak arra, hogy jövedelmeiket ilyen egyszerű, mondhatjuk patrimoniális módon kezeltessék. Érthető, hogy Erdély birtokába jutva, azonnal a kamarai rendszer bevezetésére törekedtek, mást nem is tehettek volna. A kamarai igazgatást az általános újkori kormányzati elveken, az állandó és rendszeres hivatali munkán, a központi irányításon és ellenőrzésen, valamint a testületi ügyintézésen kivül, a pénzügyigazgatás szűkebb területén a pénzügyi kormányzat három részének, a központi irányításnak, az ellenőrzésnek és pénzkezelésnek fokozatos elkülönülése, majd önállósulása jellemezte. Ez az újkori fejlődésnek következménye volt. A jövedelmi forrásokat az újkori uralkodók nemcsak számbelileg növelték, hanem jövedelmezőségüket is fokozni akarták, s e célból a bérletrendszerről következetes politikával az állami pénzügyigazgatásra tértek át. Ezzel azonban rengeteg munkát is magukra, illetve az államra vállaltak. A bérletrendszer sokkal egyszerűbb kezelést igényelt, a bérlőtől az évi bért csak át kellett venni, az már,az ő gondja volt, hogy a jövedelmi forrást a maga embereivel miként aknázza ki. Az állami pénzügyigazgatásnál az egész kezelőszemélyzetet a kincstárnak kellett megválasztania és irányítania. A jövedelmek nem egy összegben, hanem részletekben folytak be, sokszor előre lekötötték őket, s a tisztviselők pénz helyett utalványokkal és nyugtákkal számoltak el. A tisztviselőket állandóan ellenőrizték és rendszeres számadásra kötelezték. Mindez igen nagy mértékben megnövelte az Írásbeli munkát, a levelezést, könyvelést, elszá-