Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
molást. A fejlődés odavezetett, hogy külön tisztviselőt bíztak meg a pénztár kezelésével, egy másikat pedig a számadások felülvizsgálásával. A pénztárnok mellé idővel ellenőrt rendeltek, a számvevőnek pedig segéderőket, alszámvevőt és Írnokokat bocsátottak rendelkezésére. A központi irányítás pedig a kamarai tanács feladata lett, amelynek írásbeli munkáját a titkár vezetése alatt a kiadó és a lajstromozó alá rendelt írnokok végezték. A pénztárnok és a számvevő tisztségéből külön hivatalok alakultak ki, amelyek megmaradtak ugyan az anyahivatal főhatósága alatt, sőt annak keretéből Sem váltak ki, külön munkaterületük lévén, mégis bizonyos önállóságot élveztek. Bethlen Gábor nem szakított teljesen a bérletrendszerrel, de ahol a kincstár szempontjából előnyösebbnek ítélte, a jövedelmi forrásokat állami, azaz fejedelmi kezelésbe vette. 1 ) A kincstár munkája ezáltal jelentékenyen megnövekedett, annak elvégzésére egy személy, a kincstartó kevésnek bizonyult. A kérdést a fejedelem úgy oldotta meg, hogy a pénzügyigazgatás három ágát, a központi irányítást, a pénzkezelést és a számadások átnézését külön tisztviselőkre bízta. Az irányítást és az ellenőrzést részben a maga szászámára tartotta fenn, részben a főkincstartó feladatának nyilvánította. A pénzkezelésben pénztárnokot és íródeákokat bocsátott a- főkincstartó rendelkezésére. A számadások felülvizsgálására pedig exactorokat nevezett ki. Az újkori pénzügyigazgatás korszerű eredményeit tehát éppúgy érvényesítette, mint a kamarák tették. Sőt azáltal, hogy a számvevőket a főkincstartó főhatósága alól kivette, korát jóval megelőző újítást vezetett be. A számvevő hivatalt ugyanis a bécsi udvari kamaránál csak Mária Terézia uralkodása alatt, a XVIII. század hatvanas éveiben függetlenítették, amikor külön számvevőkamarát szerveztek belőle. A magyarországi kamaráknál pedig a fejlődés erre a végső-fokra el sem jutott. Ez a tény egymagában is eléggé bizonyítja a fejedelem gazdasági szakértelmét és pénzügyi éleslátását. Elvi szempontból ugyanis kétségtelenül helyes az irányító, pénzkezelő és számvevői munka teljes szétválasztása, hiszen a számvevői hivatal a központi hatóság irányítása alatt álló szervek számadásait bírálva, közvetve magának a hatóságnak működését is felülvizsgálta, amit teljesen elfogulatlanul csak 'akkor tehetett meg, ha minden tekintetben független volt tőle. Az újkori követelményeknek megfelelően átszervezett kincstartóság, amelyben maga a fejedelem és a főkincstartó játszotta a kamarai tanács szerepét, s amelynek pénztára és közvetlenül a fejedelem alá rendelt számvevőhivatala is volt, úgy látszik, alkalmasnak bizonyult a fejedelmi jövedelmek kezelésére. Működésének részleteit még nem ismerjük, eredményeit azonban igen, a politikai történetírás is megállapította, hogy Bethlen kincstára pénzügyi zavarokkal nem küzdött, sőt Erdély államháztartása, ami tulajdonképen a fejedelem magángazdaságával volt azonos, az ő uralkodása alatt olyan szilárd alapokon nyugodt, mint elődei alatt soha, s utódai közül is csak az idősebb Rákóczi György idejében. A kincstartóság Bradenburgi Katalin és Bethlen István idejében. A kincstartói intézmény beválását bizonyítja, hogy amikor a rendek Bethlen Gábor feleségét, Brandenburgi Katalint még férje életében, 1626-ban fejedelmükké választották, a választási feltételek közé felvették azt a kívánl ) Különös súlyt helyezett a fejedelmi monopóliumokra, azaz bizonyos cikkek egyedárusítására. Pl. arany, ezüst, réz, vas, higany, marha, ló, bőr, méz, viasz. Ezek ismertetése azonban már kívülesik a közigazgatástörténet feladatán.
