Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Bethlen Gábor kincstartósága. A fejedelmi jövedelmek gondos kezelésére Bethlen nem kevésbbé fektetett súlyt, mint a Habsburgok tették az alatt a néhány esztendő alatt, amig rendelkeztek fölöttük. Mégsem vállalkozott olyan gyökeres reformra, mint a bécsi, illetve a prágai udvar szakemberei. Jobban ismerte az erdélyi viszonyokat, semhogy egyszerre mindenen változtatni akart volna. Józanul ítélve meg a helyzetet, rájött, hogy nem mindig az a jó, ami új, ami korszerű. Kétségtelen, hogy a kamarai pénzügyigazgatás elvi szempontból magasan fölötte állott a középkori jellegű kincstartóságnak, az is igaz, hogy Magyarországon jól bevált, mégis azt látjuk, hogy sem Bethlen, sem utóda, 1. Rákóczi György nem tettek kísérletet arra, hogy Erdélyben is bevezessék. Pedig mindketten elsőrendű gazdasági szakemberek s amellett kitűnő gazdák is voltak. A kamarai rendszert nem elvi szempontból ellenezték, előnyeivel tisztában voltak, amit semmi sem bizonyít jobban, mint az, hogy amikor az északkeleti megyékkel együtt a szepesi kamara is kezükre került, ezt a jól bevált hivatalt nem szüntették meg, hanem éppúgy igénybevették, mint a Habsburg-uralkodók. Erdélyben azonban megelégedtek azzal, hogy jövedelmeik kezelését egyetlen emberre bízzák, megbízható familiárisaik közül választott kincstartójukra. Korunkra maradt az az utasítás, amelyet Bethlen Gábor 1620-ban adott erdélyi főkincstartójának, Kamuthy Balázsnak. 1 ) Kitűnik ebből, hogy a fejedelem a pénzügyigazgatás irányítását is a maga számára tartotta fenn, s a főkincstartó csak annyiban támogatta, mint a kormányzó a közigazgatásban vagy az igazságszolgáltatásban. A kormányzó egyébként szerephez jutott a pénzügyigazgatásban is. A pénzügyi tisztviselőket a főkincstartó vele egyetértésben nevezte ki és bocsátotta el, de mindenkor a fejedelem hozzájárulásával. A fejedelem adta meg a tisztviselőknek a végső felmentést, miután elszámoltak. Saját maga kezelte a fejedelmi birtokok, az utasítás szerint a »varaknak és udvarhazaknak« jövedelmét, a többi jövedelem kezelését pedig a főkincstartóra bízta. De bizonyosnak tekinthetjük, hogy a főkincstartó ezeket sem tetszése szerint, hanem urának rendeleteihez alkalmazkodva használta fel. A főkincstartó (supremus thesaurarius) volt a fölöttes, azaz irányító és ellenőrző hatóság az összes pénzügyi hivatalnokok fölött, az uradalmakban szolgáló tisztviselőket sem véve ki, bár azok a birtokok jövedelmét egyenesen a fejedelem kezéhez juttatták. Egyedül az exactorok tartoztak közvetlenül a fejedelem alá, minthogy azok semmilyen jövedelmet sem kezeltek, hanem csak a tisztviselői számadásokat vizsgálták fölül. Feladata megkövetelte, hogy az egyes hivatalokat a helyszínen is ellenőrizze, ezért nem tartózkodott állandóan hivatala székhelyén, hanem csak abban az időszakban, az egyes félévek végén, amikor a tisztviselők elszámolásra bejöttek a fejedelem udvarába. A befolyt jövedelmeket ilyenkor a főkincstárnok vette át és szabályszerű nyugtát adott róluk. A pénzkezelésben és a könyvelésben a főpénztárnok (generalis perceptor) és két »hütös íródeák« állott rendelkezésére. Ez utóbbiak közül egyik a bevételeket, a másik a kiadásokat tartotta nyilván a pénztári naplóban. A tisztviselők, amikor a befolyt jövedelmet átadták a főkincstartónak, egyben félévi elszámolásukat, az ú. n. ratiót is magukkal hozták, de ezt már nem a főkincstartó vizsgálta át, hanem a számvevők, az exactorok. Hogy hány *) L. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 1898. 41—43. 1.
