Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

illette meg. Az alispánok hosszú ideig nem a megyei önkormányzat választott tisztviselői, hanem a főispánnak bizalmas udvari emberei voltak, többnyire várnagyok (castellanus), vagy pedig gazdasági tisztek (officialis), akik urukkal magánjogi természetű szerződéses viszonyban állva kormányozták a gondjaikra bízott megyéket. Működésük azonban ennek ellenére is közjogi volt, az államhatalmat minden vonatkozásban ugyanúgy képviselték, mintha megbízatásukat nem földesuruktól, hanem a közhatalom birtokosától, az uralkodótól kapták volna. Az alispánt nem kötötte le teljesen a megye vezetése, az igazságszolgáltatás, a közigazgatás és a pénzügyi hatóságok támogatása. Ezek mellett a közjogi feladatok mellett továbbra is szolgálta urát, irányította a gondjaira bízott vár életét, felügyelt az uradalom gazdálkodására, eljárt megbízójának ügyes-bajos dolgaiban. Egy megyében rendszerint egy-kettő, de olykor négy alispán is szolgált, aminthogy az sem volt ritka jelenség, hogy ugyanazt a megyét a királyi tanácsban több főispán képviselte, amikor tudniillik több főúri család birtoka feküdt területén. Ugyanezen az alapon egy alispán több megyében is szolgálta urát. így gyakran neki is helyettesekre volt szüksége, akiket ugyancsak magánjogi alapon a maga familiárisai közül választott és akiket a főispánok is elismertek a maguk képviselőinek. Az alispáni állásnak ez a tisztán magánjogi természete ellentétben állott az önkormányzat szellemével. A megyék köznemesi közönsége természetesen igyekezett befolyását az alispánra is kiterjeszteni. Törekvésüknek első eredményével a XV. század végén találkozunk, amikor törvényben sikerült kimondaniuk, hogy a főispánok ne idegen, hanem megyebeli, előkelőbb, nemesek közül válasszák alispánjaikat (1486 : 60., 1492 : 80. t.-c). Az 1504:2. t.-c. pedig kimondta, hogy az alispán választása csak akkor érvényes, ha ahhoz a megye közönsége is hozzájárult. Ezt a törvényt az 1548 : 70. t.-c. megerősítette, ami azt mutatja, hogy még hosszú időn keresztül megmaradt a régi gyakorlat, amelyet végérvényesen az 1723:56. t.-c. szüntetett meg, kimondva, hogy a főispán négy jelöltje közül a megye válasszon. A megyei önkormányzat igazi képviselői a szolgabírák (iudex nobilium) voltak. Nevük azt mutatja, hogy tisztük nem sokkal a királyi vármegye felbomlása után, a XIII. század derekán alakult ki. Eleinte a királyi szervienseknek (serviens = szolga, de nem a mai értelemben) voltak a bírái, ez a társadalmi réteg a XIII. században összeolvadt a köznemességgel és annak gerince lett. Szolgabíró tehát egyenlő a nemesség bírájával. A szolgabírákat a megye közönsége választotta, rendszerint egy évre. Állásuk sok teherrel járt, úgyhogy elvállalására ismételten törvényben is kötelezni kellett őket. Elsősorban az igazságszolgáltatásban volt szerepük, résztvettek a nádori, főispáni és megyei bírósági közgyűléseken, de önállóan nem ítélkeztek. Perenkívüli cselekményekben, birtokbaiktatásnál, határjárásnál stb. azonban önállóan is eljártak* Ők voltak a közigazgatás közegei és a pénzügyigazgatást is támogatták, az adókat és tizedeket nélkülük nehezen szedhették volna be. Számuk általában négy volt, a rájuk bízott járások a megyei törvényszék székhelyei szerint már korán, még a XIII. században kialakultak. A XV. században teendőik annyira megszaporodtak, hogy egyes helyeken alszolgabirákkal (viceiudlium) helyettesíttették magukat. Fizetésük nem volt, csupán a bírósági díjakból kaptak részt. A nemesi vármegye kialakulásával egybeesett az írásbeliség elterjedése. Károly Róbert elrendelte, hogy a megyék a közgyűlésekről és az elintézett ügyekről jegyzéket (regestrum) vezessenek és a felekkel írásban