Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
érintkezzenek. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy máról-holnapra általános lett az írásos ügyvitel, annyi azonban bizonyos, hogy fokozatosan egyre nagyobb teret hódított. A fő- és alispánok már a XIII. században jegyzőket (nótárius) tartottak, akiket familiárisaik közül választottak és akiknek legfontosabb feladatuk az volt, hogy a közgyűlések és az ítélőszékek végzéseit feljegyezzék és az azokról szóló okleveleket kiállítsák. A XIV. század elején feltűnik a vármegyei jegyző is (először 1325-ben említik az oklevelek), akit a megye fizetett, aki azonban nem tartozott a választott tisztviselők közé. Választására csak a XVI. században került sor, amikor jelentősége a megyei törvénykezésben annyira megnőtt, hogy az önkormányzat szükségesnek látta, hogy az alispánnal együtt a maga befolyása alá vonja. Mohács előtt még rendszerint az alispán fogadta fel és alkalmazta, szemben a meghatározott időre választott tisztviselőkkel, élete végéig. Jótollú nótáriust nem találtak egykönnyen, úgyhogy gyakran több megyében is ugyanazt a jegyzőt szerződtették. Elsősorban a megyei törvénykezésnél működött, úgyhogy hosszú ideig ítélőszéki jegyzőnek (nótárius sedis iudiciariae) nevezték és csak a XVII. században kezdték megye jegyzőnek (nótárius comitatus) nevezni. A közigazgatásban már kevesebb tennivalója akadt, a megyei utasításokat, jelentéseket fogalmazta, összeírásokat állította össze. Ugyancsak elsősorban a megyei igazságszolgáltatásban vettek részt az esküdtek és a megyei emberek. A megyei törvényszékeken a megye minden nemes lakosának joga volt megjelennie és a törvényt tartó főbíró, fő- vagy alispán, bírótársait ezek közül választotta ki. Megesett azonban, hogy nem jött össze elég nemes, ami zavarra és fennakadásra vezetett. Az 1444: 10. t.-c. tehát elrendelte, hogy minden megye a szolgabírák mellé az igazság szolgáltatására négy derék embert válasszon. Ezeket azután esküdteknek vagy ülnököknek nevezték (iurati, assessores). Számukat az 1486:8. t.-c. 8—12-re emelte, de ezt a rendelkezést éppúgy nem hajtották végre, mint az 1492:53. t.-c.-ét, amely azt hatályon kívül helyezte, mivel nagy terhet jelentett a megye kisbirtokos lakosságára. Az esküdt ülnökök továbbra is résztvettek a megyei törvényszékeken, sőt mint megyei kiküldöttek is szerepeltek a perrel kapcsolatos, vagy a perenkívüli cselekményekben. A megyei kiküldöttek azonban legtöbbször nem az esküdtek közül kerültek ki. A szolgabírák is kaptak ilyen megbízást, de voltak erre a célra a megyéknek külön embereik is, az úgynevezett megyei emberek, akik a királyi, nádori, vajdai stb. emberek mintájára, mint a törvénykező hatóság képviselői, vizsgálatot tartottak, határt jártak stb., s azután működésük eredményéről beszámoltak a közgyűlés vagy ítélőszék előtt. Az 1435 : 8. t.-c. kimondta, hogy az ilyen megbízás alól senkisem vonhatja ki magát. Fáradtságuk jutalmául, az esküdtekhez hasonlóan, a megyei emberek is a bírságokból részesedtek. A megyei hatóság munkakörét úgyszólván teljesen betöltötték az igazságszolgáltatással kapcsolatos feladatok. Törvénykező működése mellett a közigazgatási szinte eltörpült, nem is csodálhatjuk, hogy a megyei monográfiák rendszerint figyelmen kívül hagyják. Igaz viszont, hogy a mai értelemben vett közigazgatás csak jóval később, a XVIII. században fejlődött ki, amikor az állam az emberi élet minden vonatkozására kiterjesztette befolyását. Korábban a megye szerepe a törvények és királyi rendeletek kihirdetésére korlátozódott. Végrehajtásukat már a földesurakra bízta, akiknek hatalma olyan nagy volt, hogy ellenőrzésükre, vagy megbüntetésükre nem is gondolhatott.
