Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
a tárnokmester a szabad királyi városok ügyeit adta elő. Hivataltörténeti szempontból a hivatali ügyvitel jelentette a magasabb fejlődési fokot. De mindkét ügyvitel mellett a királyi tanács tagjainak kezében volt a kormányhatalom, akik ekkor már valamennyien a főrendek közé tartoztak. Tudatosan közösítettek ki maguk közül mindenkit, aki nem tartozott az egyházi és világi főurak, a praelati et barones sorába. Mátyás uralkodásának elején még helyet foglaltak a tanácsban alacsonyabb származású udvari emberek, az uralkodó bizalmasai is, akikkel ellensúlyozhatta a nagyurak egyoldalú érvényesülését. A hatvanas években azonban már nem találkozunk velük, a királyi tanács zárt testületté, a főrendek kiváltságos képviselőházává alakult át, amelybe hiába küldött az országgyűlés köznemesi képviselőket, az országbárók, akárcsak a királyi familiárisokat, azokat sem tűrték meg maguk között. Mátyás abszolutisztikus államkormányzásával ez a helyzet nem volt összeegyeztethető. A kényes kérdést ügy oldotta meg, hogy a királyi tanácsot nem bolygatta, ellenben az ügyek vitelét fokozatosan kivette kezéből és a kancelláriára bízta, amely így oklevélkiállító irodából központi kormányhatósággá alakult át. Azonban jellemző módon nem a kancellária vezetőinek hatáskörét növelte meg, hiszen azok maguk is a főrendek közé tartoztak, hanem a titkárokét, akiknek száma egyről-kettőre, majd négyre emelkedett és akik alacsony rangból felemelkedő képzett szakemberek, az újkori hivatalnoktípus megtestesítői voltak. 1458—1460 az ügyek 79%-át még territoriális ügyvitel alapján intézték, 21%-ot hivatali ügyvitel mellett, a kancellária ekkor meg csak segédhivatalként működött. 1461—1470 a kancelláriai ügyvitel még csak 1%, de 1521—1526 már 78%-ra emelkedett a territoriális (10%) és a hivatali (12%) ügyvitel rovására. Ez azt jelentette, hogy a királyi tanács munkájának % részét a kancellária vette át, s így az uralkodónak a rendiség túlsúlyát az államkormányzatban sikerült megszüntetnie. A kancellária lett az első újkori magyar hivatal. A fő- és titkos kancellár vezetése alatt a négy titkár (secretarius) relációja alapján számos jegyző (nótárius) írta az okleveleket, amelyeket aláírásra és pecsételésre a pecsétőr (conservator sigilli) terjesztett az uralkodó elé és amelyekről a levéltár őrei (conservatores) regisztrumkönyveket vezettek, a fontosabbakat pedig az úgynevezett királyi könyvekbe (libri regii) másolták be. Sajnos, a Mohács előtti királyi levéltár a török pusztításának esett áldozatul, úgyhogy a kancellária munkájáról csak a kiadványokra írt szűkszavú feljegyzések tájékoztatnak. A XVI. század elején már a kancellária volt a magyar államkormányzat központi szerve, amelyben, épúgy mint nyugaton a királyi tanácsokban, megkezdődött az államügyek elkülönülése. Az igazságszolgáltatást a kisebb, a közigazgatást a nagyobb kancellária sajátította ki, míg a pénzügyigazgatás szálai a királyi tanács keretén belül a kincstartó kezében futottak össze. A királyi tanács azonban nem bomlott részekre, aminek egyik magyarázata éppen az, hogy munkájának jelentékeny részét a kancellária vette át. Nyugaton a kancelláriák nem jutottak önálló szerephez, hanem segédhivatalok maradtak a szétváló királyi tanácsból alakult új hatóságok mellett. Mohács után azután a magyar kancellária jellegzetes fejlődése is megszakadt és egészen új irányban haladt tovább. 1 ) *) A kancelláriára 1. Fejérpataky László: A királyi kancellária az Árpádok korában. Bp., 1885. Eckhart Ferenc: A pápai és császári kancelláriai gyakorlat hatása Árpád-kori királyi okleveleink szövegezésében. Századok, 1910. Gárdonyi Albert: A királyi titkos
