Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

larius) nevezik. A XIII. század második felétől kezdve a kancellári címet valamelyik érsek vagy püspök viseli, tehát az udvari tisztségekhez hasonlóan ez a méltóság is rendi jelleget kap. Az oklevélkiállítás munkáját az alkancellár irányítja, aki rendszerint a székesfehérvári prépost és akinek tiszte az írásbeliség térfoglalásával és a pörös ügyek szaporodásával fontosságban és jelentőségben egyre emelkedik, úgyhogy a század végén a rendiség igyekszik azt befolyása alá vonni, amennyiben az 1291-i végzések kimondják, hogy az uralkodó — a nádorhoz, országbíróhoz és tárnokmesterhez hasonlóan — az alkancellárt is az ország nemességének tanácsára, tehát a királyi tanács javaslatára nevezze ki. Mellette a század végén már több nótárius is szerepel, mégpedig nemcsak az oklevelek kiállításánál, hanem különböző megbízatásokban, tehát az ügyek intézésében is. Különösen fontos és bizalmi állást tölt be a nótárius speciális vagy nótárius secretarius, a király titkárja és gyűrűs pecsétjének kezelője, a XV. század végén, majd a XVI. és XVII. században" oly nagy jelentősségre jutott kancelláriai és királyi titkárok őse. Ezt a tisztséget az Árpádok korában a kápolnaispán látja el. Az Anjouk alatt a királyi kancellária gyors ütemben fejlődött tovább és szervezett hivatallá alakult ki. Fejlődésében továbbra is az írásbeliség egyre nagyobb térfoglalásának és a kancelláriai tisztviselők külföldi iskolázottságának, egyetemi tanulmányainak kell a legnagyobb hatást tulajdonítanunk. A XIV. századtól kezdve az oklevelek számának rohamos növekedését nem magyarázhatjuk azzal, hogy akkor már kevesebb pusztult el közülük. Az írás az emberi élet minden vonatkozásában, különösen jogi téren, nélkülözhetetlen lett. A kancellária feladata továbbra is az oklevelek kiállítása maradt, ezzel kapcsolatban azonban jelentős szerephez jutott az igazságszolgáltatásban is. Tehát elvesztette kimondottan segédhivatali jellegét, udvari hatóság lett belőle. Kapcsolatban állott ez a változás a királyi hatalom és a rendiség között folyó küzdelemmel. A XIV. század elejére a nádor és az országbíró már a rendiséghez tartoztak és így az udvari és vidéki igazságszolgáltatás egyaránt kicsúszott az uralkodó kezéből. Az Anjouk azután a legfontosabb ügyekben az ítélkezést a maguk számára tartották fenn, a királyi különös jelenlét bírósága elé utalták, amelynek vezetésével a kancellárt bízták meg. Tehát a bevált módszert alkalmazták, a rendi hatóság hatáskörét új fejedelmi hivatalra ruházták. A kancellária munkája így jelentékenyen megszaporodott, amit nem ellensúlyozott az a körülmény, hogy az udvarban ítélkező főbíráknak, az országbírónak, Nagy Lajos óta a nádornak, később pedig a tárnokmesternek is külön bírósági és irodai személyzete volt. Az egyes irodák nem különültek el egymástól élesen, az ítélőmesterek és jegyzők hol az egyik, hol a másik hatóságnál működtek. Párhuzamosan a kancellária bírósági hatáskörének kialakulásával a nádor és az országbíró törvénykező szerepe fokozatosan visszafejlődött. A XIV. század közepén feltűnt a nagy vagy nagyobb (cancellaria magna v. maior) és a titkos (c. secreta) megkülönböztetés. A két kancellária működése főleg akkor vált el egymástól, amikor az uralkodó külföldön tartózkodott, ilyenkor a titkos kancellária követte. Mindkét kancellária foglalkozott kegyelmi (de gratia) és igazságszolgáltatási (de iustitia) ügyekkel egyaránt. Mellettük kimondottan igazságszolgáltatással kapcsolatos teendőket végzett a kápolnaispán (comes capellae) kancelláriája, valamint a XIV. század utolsó és a XV. század három első tizedében a királyi különös jelenlétet (speciális praesentia regia) képviselő kancellár külön kancelláriája, amelyet olykor