Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

megyei önkormányzat első nyomai a XIII. század első felére nyúlnak vissza, de kibontakozásának ideje az Anjouk kora, akik szívesen látták a kisbirtokos nemesség önállósulását. Ez a függetlenülés látszólag ugyan a királyi hatalom rovására történt, hiszen a főispán jogilag az uralkodót képviselte a megye élén. A valóságban azonban a királyi megbízást is földesúri hatalmának elmélyítésére használta fel. Az alispánt földesúri famíliájának tagjai sorából állította a megye élére, a közgyűlésen azt határozták, amit a főispán, akitől gazdaságilag és társadalmilag a közép- és kisbirtokos osztály is függött, jónak látott. A megyei önkormányzat gyenge uralkodók alatt nem a királyi hatalom támasza, hanem az oligarchia megfélemlített eszköze lett. Az önkormányzatokat támogató királyi politika kétélű fegyver volt, amelynek igazi ereje, igazi hatása Mohács után az idegen uralkodóval szemben mutatkozott meg. Kancellária. Jelentékenyebb eredményeket ért el az uralkodói hatalom, amikor nem a rendek egyensúlyozásával kísérletezett, hanem hivatali érvényesülésüket igyekezett megakadályozni, amit úgy valósított meg, hogy amikor a rendiség a maga számára szerzett meg valamilyen hivatalt, azt tartalom nélküli címmé változtatta, hatáskörét pedig új, a királyhoz hű udvari hatóságra ruházta. Ez természetesen nem ment simán, az egyes hatóságok hatásköre, miközben fejedelmiből rendi tisztséggé alakultak át, olykor többször is megváltozott. Ezt láttuk a nádornál, az országbírónál, a tárnokmesternél és a vidéki főméltóságoknál. Emellett az uralkodók bizalmas tanácsadóikat meghitt környezetükből választották, akikre a legfontosabb ügyek intézését is rábízták és akiknek a királyi tanácsban is helyet juttattak. Amikor pedig a királyi tanács a rendek befolyása alá került, az uralkodó a királyi kancelláriát fejlesztette ki a kormányzás, közigazgatás és igazságszolgáltatás központi szervévé, amely a tanáccsal párhuzamosan működve ellensúlyozta a rendiség megnövekedett hatalmát. A királyi kancellária első nyomai, nem tekintve Szent István folytatás nélkül maradt kezdeményezését, a XII. század első felében, II. Béla uralkodása idején tűnnek fel, amikor az oklevelek írását és megpecsételéset a nótárius és a cancellarius végzi. Az oklevelek kiállítása azonban még hosszú ideig csak mellékes foglalkozásuk, egyébként udvari papok, akik az udvari kápolna vezetője, a comes capellae irányítása alá tartoznak. Legtöbbször maga a kápolnaispán pecsételi az okleveleket, akinek ilyen szerepe csak III. Béla alatt szűnik meg, amikor Adorján és Katapán kancellárok függetlenítik magukat. Ettől kezdve az oklevelek zárórészében a dátum per manus formula, a miniszteri ellenjegyzésnek első formája, meg is nevezi a kancellárt, aki azonban nem az ügy intézéséért, hanem csak az oklevél kiállításáért vállalja a felelősséget. Az ügyeket a királyi tanács intézi, amelynek tagjait ugyancsak III. Béla óta az oklevelek végén a méltóságsor tünteti fel és akik annak jeléül, hogy az uralkodó intézkedéséhez hozzájárulnak, rendszerint pecsétjüket is ráfüggesztik az oklevélre. A kancellária még hosszú ideig csak segédhivatal marad a királyi tanács mellett. A kancellár udvari pap, aki ezt a tisztet — épúgy mint nyugaton látjuk — rendszerint valamilyen magas egyházi méltósággal cseréli fel. Hivatalát elhagyva eleinte leveti a címet, később azután mint püspök vagy érsek is továbbviseli, úgyhogy utódát, a kancellária tényleges vezetőjét, alkancellárnak (vicecancel-