Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
hoz hű családok kapták ezeket a tisztségeket, akikre a fejedelmi ház a hatalmas tartományurak ellen vívott küzdelmeiben biztosan számíthatott. Ameddig a király bennlakott az országban és magyar udvart tartott, kúriájának ezek a nem igazságszolgáltató méltóságai, habár viselőik a rendek közül kerültek ki, a fejedelmi hatalom és a rendiség közötti harcban uruk oldalán állottak. Megváltozott azután a helyzet, amikor Mohács után a magyar trónra idegen uralkodó került, aki külföldön tartotta udvarát, amelynek idegen méltóságai mögött a magyarok háttérbe szorultak, sőt szóhoz sem jutottak. Ilyen körülmények között azután természetes, hogy bennük is feltámadt a rendi ellenkezés, amelynek szellemét mindenben a magukénak fogadták el. Mohács előtt még máskép gondolkoztak. Idegen eredetű, de nemzeti királyok udvarában, az Anjouk, Zsigmond, Mátyás és a Jagellók alatt egyformán tagjai a királyi tanácsnak, címük nem üres dísz, hanem az ügyek intézésében, a központi kormányzás munkájában tevékenyen vesznek részt. Közigazgatási szerepük sokkal jelentékenyebb, mint a kincstárnok kivételével a többi udvari és tartományi főtisztviselőé, akiket ekkor már az igazságszolgáltatás vett igénybe. 1 ) Ugyancsak közigazgatási ügyekben szerepeltek, mint referensek, a királyi tanácsnak főispán tagjai, akik közül rangban a pozsonyi és a temesi volt az első. A főispánok már az Árpádok korában sem tartózkodtak állandóan megyéjükben, hanem a királyi udvarban és tanácsban képviselték a rájuk bízott ispánság népét. Méginkább kifejlődött ez a közigazgatási gyakorlat a XIII. század, de különösen a XIV. század óta, amikor a királyi vármegye átalakult a nemesség önkormányzati szervévé, amelynek igazságszolgáltatási és helyi közigazgatási ügyeit az alispán és a szolgabírák, a főispán embere és a nemesi közösség választott tisztviselői irányították, ellenőrizve a községi és földesúri hatóságok munkáját. A főispánt tökéletesen helyettesítette a megye élén az alispán, vagy az alispánok, akiket legmegbízhatóbb emberei, famíliájának hű szolgálói közül választott ki és akik a központi hatalmat mindenben uruk meghagyása szerint képviselték az autonómiára törekvő nemesi egyetemekkel szemben. A főispánra pedig az a feladat várt, hogy megyéje ügyeit az udvarban képviselje és a királyi tanácsban előadja. A királyi tanács így bizonyos tekintetben állandóan ülésező felsőház szerepkörét töltötte be, amely mellett az országgyűlést, amelyen a köznemesség is megjelent, csak ritkán, elsősorban olyankor hívták össze, amikor vagy a király, vagy valamelyik hatalmas országbáró a köznemesi tömegre támaszkodva akart valamit elérni. x ) A magisterekre és általában a királyi tanács államkormányzati szerepére alapvető tanulmányok Szentpétery Imre: A kancelláriai jegyzetek Anjou-kori okleveles gyakorlatunkban. Károlyi-emlékkönyv, Bp., 1933. Mátyás és a Jagellók korára pedig Szi/űgy/nak az előző jegyzetben idézett értekezése. Mindkettő a kancelláriai jegyzetek alapján készült, amelyeknek eredetéről, alkalmazásáról és a róluk szóló külföldi irodalomról Szentpétery kitűnő összefoglalást ad. A régebbi irodalomból 1. Knauz Nándor : Az országos tanács és az országgyűlések tört. 1445—1452. Pest, 1859. Toldy Ferenc : Országos tanács. Új Magyar Múzeum, 1860. Schwartz Gyula: A miniszteri felelősség eredete az európai alkotmánytörténetben. Bp., 1883. U. a.: A király tanácsosainak felelőssége Arragóniában és Magyarországon. Bp., 1889. Akad. ért. a társ. tud. kör. X. Schiller Bódog: Az örökös főrendiség eredete Magyarországon. Bp., 1900. Szentpétery Imre: Az országos tanács 1401-ben. Századok, 1904. R. Kiss István : III. Endre király 1298—1299. évi törvénye. Fejérpataky-emlékkönyv, Bp., 1917. Knauz és Schiller felfogását a tágabb királyi tanácsról Szilágyi Loránd cáfolta meg.
