Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

A királyi tanács a főrendek testülete. Ez a magyarázata annak, hogy a magyar rendiség az uralkodói hatalom ellen vívott küzdelmében csak Mohács után vette igénybe az országgyűlések erejét, amit adómegszavazó jogára támaszkodva fejlesztett ki. Mohács előtt nem az országgyűlési képviselet, hanem a hivatalnoki érvényesülés útját választotta. Igaz ugyan, hogy az országgyűlések igen korán, már a XIII. századtól kezdve igyekeztek a királyt megkötni, azonban a korlátozó hatalmat jellemző módon a királyi tanácsra ruházták. Az 1291. évi országgyűlés 9. törvénycikke mondta ki először, hogy a nádort, az országbírót, a tárnokmestert és az alkancellárt a király a nemesek tanácsa alapján nevezze ki. A nemesek tanácsa pedig a gyakorlatban sohasem az országgyűlés, hanem mindig a királyi tanács volt. A köznemességnek még a XVI. század elején sem sikerült a királyi tanácsra befolyást szereznie, pedig akkor érte el egyik virágkorát és 1514-ben törvény mondotta ki, hogy 16 képviselője helyet kap az ország kormányában. Ezt a törvényt azonban magának Zápolyainak, a köznemesi párt fejének beleegyezésével, nem hajtották végre. Később pedig kísérletet sem tettek, hogy rendelkezésének érvényt szerezzenek. A királyi tanácsban, amikor a rendiségnek sikerült az uralkodóval szemben hatalmát éreztetnie, mindig a főnemesség befolyása érvényesült. A tanácsnak a magját az Árpádoktól kezdve egészen a Habsburgokig mindenkor az egyházi és világi főurak (praelati et barones), az egyházi és világi tisztségek viselői alkották. Amikor az országgyűlés a nádornak és társainak kinevezéséhez a tanács hozzájárulását kívánta meg, a főnemesség tulajdonképen függetleníteni akarta magát az uralkodó befolyása alól. A tanács tagjainak számát a különböző korokban úgy lehetne megállapítani, hogy az egyházi főméltóságokhoz hozzászámítanék az udvari főtisztségek viselőit (e két csoportot az oklevelek keltezése névszerint is feltünteti), azután a főispánokat s végül a mindenkori uralkodó olyan bizalmasait, akik országos rangra ugyan még nem emelkedtek, de szavuk mégis döntően esett a latba. Ezzel a számítással azonban csak keretet kapnánk, ez a teljes királyi tanács, (amit egyes kutatók tévesen nagyobb tanácsnak neveztek el) a legritkább esetekben gyűlt csak egybe. Rendszerint egy-két tagja tartózkodott csak a király udvarában. A királyi tanács magában foglalta az ország igazságszolgáltató, pénzügyi és közigazgatási hatóságainak vezetőit, tehát a rendiség hivatali érvényesülését biztosította. Egyben pedig azonos volt a politikai hatalom birtokosával, a főnemességgel, amelynek tagjai mint egy-egy vidék nagyhatalmú földesurai, rendszerint valamelyik megyének, olykor többnek is, főispánjai, az ország lakosságát az uralkodó udvarában és kormányában képviselték. Tehát a királyi tanácsban a rendiség nemcsak hivatali, hanem képviseleti úton is érvényt szerzett. társadalmi és gazdasági hatalmának. A magyar fejlődés a rendiség politikai előretörésének nyugaton ismeretes mindkét típusát feltünteti, de mindkettőt a különös magyar viszonyoknak, az egyházi és világi, nagybirtok hatalmi helyzetének megfelelően módosult formában. Franciaországban az önállósult királyi hivatalok a fejedelmi hatalom eszközéből annak irányítójává alakulva függetlenítették az uralkodót és egyben saját magukat a feudális főurak alól, amivel biztosították az ország egységes fejlődését, de egyben a hivatalnoki kormány zavartalan uralmát is megalapozták. Angliában ugyanezt a szerepet a parlament, az ország mindegyik társadalmi rétegének képviselőháza játszotta. Magyarországon Mohács előtt