Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

1642-ben az alkamaragróf évi 660 magyar forint fizetéséből, továbbá a főkamaragrófi feladatok végzéséért kapott 1000 magyar forintból egy intézőt, egy titkárt, 3 szolgát, cselédeket, 4 hátas- és 6 kocsilovat tartott,

1

) Az intéző, titkár, Írnokok, szolgák familiárisai voltak, akiket tetszése szerint fogadhatott fel és bocsáthatott el. A bányatisztviselőket azonban az uralkodó nevezte ki, fizetésüket a kincstárból kapták, s elbocsátásukat az alkamaragróf csak javasolhatta.

2

) Fleisch György 1617-ben bekövetkezett haláláig viselte a körmöci alkamaragrófi tisztséget. Jellemző hivatalviselése személyes jellegére, hogy az uralkodó hozzájárult ahhoz, hogy amíg elhunyt férje számadásait rendezi, a számvevő segítségével az özvegy vezesse tovább a körmöci alkamarát. Az új alkamaragróf és pénztárnok kinevezésére csak 1618 végén került sor. A megbízást Lienpacher János kapta, aki 1607-ben Fleisch mellett mint számvevő-ellenőr szolgált. Közben azonban máshova kerülhetett, mert Fleisch halálakor már nem ő, hanem Wenger Mihály támogatta az Özvegyet.

3

) Lienpacher János 1619 február 22-én kelt s a király nevében az udvari kamara által kiállított utasítása mindenben megegyezett azzal, amit Fleisch György 1607-ben kapott.

4

) Ez a tény azért figyelemreméltó, mert ebben az időben a főkamaragrófi hivatal be volt töltve. Ez a körülmény azonban az alkamaragróf hatáskörét semmivel sem csökkentette. Az alkamaragrófok a körmöci bányavállalatok és a pénzverés igazgatásában a főkamaragrófok alatt is megőrizték döntő befolyásukat. Talán nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy fontosságuk még a főkamaragrófokét is felülmúlta. Érre mutat, hogy a főkamaragrófokat a XVII. században, amint láttuk, mint adminisztrátorok gyakran a körmöci alkamaragrófok helyettesítették. Lienpachert, akinek idejében az alsómagyarországi bányavárosok hosszabb időn keresztül Bethlen Gábornak hódoltak, 1627-ben a korábbi számvevő-ellenőr, Sockh János követte az alkamaragrófi tisztségben, akit azután 1629-ben a főkamaragrófság adminisztrálásával is megbíztak.

5

) Az ő és XVII. századi utódai utasításait nem ismerjük, így csak feltételezzük, hogy a körmöci alkamaragrófság a század folyamán lényeges változáson nem ment keresztül. Sockhról tudjuk, hogy miként a főkamaragrófok tették, ő is saját tőkéjét fordította kamarai célokra, a bányaművelés zavartalanságának biztosítására. A jövedelmekből azután természetesen elsősorban a maga követelését egyenlítette ki.

6

) Ez az eljárás a tisztviselői összeférhetetlenség elvével, amit a kincstár következetesen vallott, nem igen volt összeegyeztethető. Hogyan is kívánhatta a kamara vezetője az alája rendelt tisztviselőktől, hogy a bányáknál érdekeltséget ne vállaljanak, amikor ő maga a kincstár vállalkozásában részesedett? A szükséges tőke és a vállalkozási kedv hiánya azonban a kincstárt arra bírta, hogy a szabály alól egyeseket kivegyen. A magántőke ^vállalkozására az állam csak akkor számíthatott, ha e tőkéseket a bányaigazgatásban szerephez juttatva biztosította, hogy nem fognak kárt vallani. J

) Pech i. m. II. k. 431. 1. 2

) Az 1607-iki körmöci alkamaragrófi utasítást 1. Schmidt i. m. IV. k. 1—19. I. 3

) Pech i. m. II. k. 150. 1. *) Schmidt i. m. IV. k. 335—355. I. s

) Pech i. m. II. k. 245. I. s

) Pech i. m. II. k. 303. 1.