Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
az évvégi számadásokat, valamint az egyes cimentezésekről, azaz olvasztásokról az időszaki kimutatásokat. Az alkamaragróf rangban mégis jóval fölülmúlta a számvevőt, minthogy hatásköre az ellenőrzésen, pénztári kezelésen és számadáson kívül olyan feladatokra is kiterjedt, amelyeket önállóan kellett megoldania. lyen feladat volt a bányaügyi igazságszolgáltatás, elsősorban a bányatisztviselők ellen felmerülő panaszok és vádak ügyében, minthogy azok a bányavárosi és az országos bíróságok illetékessége alól mentesek voltak. Ezek az ügyek a bányamester illetékességét is meghaladták, aki egyébként a bányászattal kapcsolatos vétségek esetében az általános bányarendtartás alapján ítélkezett. Ilyenkor az alkamaragróf az alkamara vezető tisztviselőit, elsősorban a számvevőt vette maga mellé bírótársakul, s közös tanácskozás után mondta ki az ítéletet. Ha pedig nagyobbfontosságú ügyben kellett volna határoznia, amelynek eldöntésére nem érezte magát illetékesnek, az esetet az alsóausztriai kamara elé terjesztette, s addig is a zólyomi kapitány támogatását kérte, akinek fegyveres ereje biztosította rendelkezéseinek kellő súlyát. A bányatisztviselők és a bányavárosok közötti viszony nem volt mindig zavartalan. A tisztviselők szerezhettek ugyan városi ingatlanokat, amik alapján a közös terhekből is részt kellett vállalniok, azt azonban határozottan ellenezte a kincstár, hogy városi tisztségeket viseljenek. Ez érthető nemcsak azért, mert a városi tisztségviselés hivatalos munkájukban akadályozhatta őket, hanem azért is, mert a városok érdekei olykor ellenkeztek a kincstáréival. Hasonló okokból tiltotta az uralkodó, hogy a tisztviselők a bányáknál bármiféle, akárcsak közvetett érdekeltséget vállaljanak. E rendelkezések megtartására,_mint a tisztviselők közvetlen elöljárója, az alkamaragróf tartozott ügyelni. Ő ellenőrizte, hogy a hivatalos idő alatt, ami délelőtt 6-tól 10-ig, délután pedig 1-től 5-ig tartott, munkahelyükön legyenek és dolgozzanak. Hozzájárulása nélkül senki sem maradhatott távol, három napnál hosszabb szabadságot pedig csak az alsóausztriai kamara engedélyezhetett. Hozzátartozott még az alkamaragróf hatásköréhez a bányavidék erdőinek oltalmazása is. A kohóknak igen sok tüzelőre volt szükségük, a gondatlan erdőgazdálkodás az egész üzemet megbéníthatta volna. Főleg a nyájakat legeltető pásztorokra volt sok panasz, akik állataikat rászabadították a fiatal cserjésekre, nem törődve vele, hogy ezáltal a kivágott erdők utánpótlását veszélyeztetik. Az alkamaragróf az erdőtisztek fölött is rendelkezett, hogy a bányászat és az erdőgazdálkodás érdekeit Összhangba hozhassa. A török támadás veszélye a XVI. és XVII. század folyamán állandóan fenyegetett. Utasítása a körmöci alkamaragrófnak is lelkére kötötte, hogy a bányavárosi főkapitányokkal jó viszonyban maradjon, mert fegyveres segítséget szükség esetén elsősorban tőlük várhatott. Feltűnő, hogy az alkamaragrófi utasítás a főkamaragrófról egyetlen szóval sem emlékezett meg, hanem az alkamaragróf közvetlen fölöttes hatóságaként az alsóausztriai kamarát nevezte meg. Ez azt bizonyítja, hogy a főkamaragrófi állás 1607-ben nem volt betöltve, de mutatja azt is, hogy az alkamaragrófok főkamaragrófi irányítás nélkül is vezették a rájuk bízott hivatalokat. Fáradságos munkájáért az alkamaragróf 1607-ben évi 600 magyar forint fizetést kapott. Természetbeni járandóságokat nem élvezett. Ebből az összegből azonban valószínűleg a maga személyzetét is fizetnie kellett.
