Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
A tanácshoz hasonlóan decentralizálódott a bányakamara pénztára és számvevőhivatala is. A főkamaragróf pénztári ügyekkel egyáltalában nem foglalkozott, a számadásokat pedig csak második fokon ellenőrizte. Ezzel szemben-mind a besztercebányai igazgató, mind pedig a két alkamaragróf mellett egy-egy pénztárnok és számvevő is dolgozott. A főkamaragróf hivatalához legfeljebb egy titkár, egy-két irnok és szolga tartozhatott. Ez is csak feltevés, mert az 1598-i utasítás egyáltalában nem említi őket. Nem szól a főkamaragróf fizetéséről sem, így azt sem tudjuk, hogy hivatali személyzetét familiáris alapon saját maga alkalmazta, vagy pedig őket is a király nevezte ki és a kincstár fizette. Ezekre a kérdésekre is a részletkutatásnak kell majd válaszolnia. A besztercebányai rézvállalatnál, valamint a körmöci és selmeci üzemeknél megfelelő szakemberek állván rendelkezésére, a főkamaragróf feladata nem is az volt, hogy minden egyes különleges szakismereteket igénylő ügy elintézésébe beleavatkozzék, hogy a részletkérdések megoldásával fáradozzék, hanem inkább az, hogy a bányakerület területén lévő összes királyi javak igazgatásának zavartalanságát biztosítsa. A bányászathoz, annak minden ágához értenie kellett, mert különben a sokfelé ágazó, bonyolult hivatalszervezet működését nem tudta volna központilag áttekinteni. Megbízatásának lényege éppen ez volt, a központi áttekintés, amivel a különböző üzemek munkáját egységbe tudta foglalni. Ezt a központi egységet tulajdonképen az alsóausztriai kamara volt hivatva megvalósítani, ez a hatóság azonban távolesett a bányavidéktől, ha valahol valami fennakadt, valaki hibát követett el, bajos volt mindig Bécsbe jelentést tenni s megvárni, amíg onnan intézkednek. A főkamaragróf a helyszínen azonnal rendelkezhetett, habár fontosabb dolgokban fölöttes hatóságának hozzájárulását kellett kérnie. Egy példa legjobban megvilágítja szerepét. Ha valamelyik bányatisztviselő hamisan számolt el, a főkamaragrófnak nem az volt a feladata, hogy a számadást töviről-hegyire áttanulmányozva ezt megállapítsa. Ez a megfelelő számvevő dolga volt, aki az ehhez szükséges szakismeretekkel rendelkezett. A főkamaragróf ilyen esetben azonnal közbelépett, az illető tisztviselőt felfüggesztette, vagyoni elégtételre kötelezte és helyettesítéséről gondoskodott. A hanyagnak bizonyult hivatalnokot azután a király bocsátotta el és utódát is ő nevezte ki. A hangsúly itt azon volt, hogy a főkamaragróf azonnal intézkedhetett, amivel a kincstárt az ügy elhúzódása révén fenyegető károsodástól mentesítette. Igaz, hogy ezt olykor a besztercebányai igazgató és a két alkamaragróf is megtehette volna, amikor a főkamaragrófi állás nem volt betöltve, meg is kellett tenniök, őket azonban elsősorban a gondjukra bízott üzemek szakkérdései foglalkoztatták, azonkívül sokszor nem is tudtak volna intézkedni, minthogy az egész bányakerület általános viszonyait nem ismerték. A bányaműveléssel kapcsolatos kincstári üzemek zavartalansága nem egyedül attól függött, hogy vájjon jól vezetik-e őket. Az arany- és ezüstbányák többsége nem a kincstár, hanem magánosok kezén volt, s ha ezeket a bányákat hanyagul művelték vagy művelésüket abbahagyták, az égető-, olvasztó- és cimentező-művek sem dolgozhattak rendszeresen, megfelelő mennyiségű és minőségű pénzt sem tudtak verni. A kincstár érdeke tehát megkívánta, hogy gondoskodását a magánbányákra, elsősorban a bányavárosokra is kiterjessze. Az utóbbiakkal szemben ezt annál könnyebben megtehette, mivel a bányavárosoknak a király volt a földesuruk, a bányászok eredetileg királyi telepesek voltak, jogaikat és kiváltságaikat az uralkodóktól nyerték,
