Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
s csak tőlük várhatták, hogy kiváltságos helyzetüket az ország többi lakosával, elsősorban a földesurakkal szemben biztosítják. Ez a magyarázata, hogy a főkamaragróf a bányavárosok polgárságát szükség esetén anyagilag is támogatta, továbbá, hogy fölöttük közigazgatási és igazságszolgáltatási hatóságot is gyakorolt. A gazdasági támogatásnak a formája az volt, hogy a kincstár a kellő tőkével nem rendelkező bányatulajdonosnak hitelt nyújtott. Ezt az alsóausztriai kamara hozzájárulásával az alkamaragrófok is megtehették, a főkamaragrófnak ezzel kapcsolatban csak az volt a dolga, hogy olyan személyek anyagi támogatását megakadályozza, akikről feltehető volt, hogy a kölcsönt letörleszteni sohasem fogják. Ami közigazgatási hatáskörét illeti, utasításából csak annyi állapítható meg, hogy a bányakerület területén rendet és nyugalmat kellett teremtenie, hogy a bányászok és a tisztviselők zavartalanul dolgozhassanak. Nincs nyoma annak, hogy mai értelemben vett közigazgatással, azaz a bányászok mindennapi életének szabályozásával foglalkozott volna. Ezt a munkát abban az időben nem az állami, azaz királyi hatóságok, hanem a rendiség önkormányzati szervei, jelen esetben a bányavárosok tisztikara végezte. Igen fontos része volt a főkamaragrófi hatáskörnek az igazságszolgáltatás. Ez kettős királyi jogon alapult. Az uralkodót először is megillette a felségjogon alapuló jövedelmekkel kapcsolatos vitás kérdések eldöntésének joga. Mint a bányavárosok földesura pedig nem bányászati ügyekben is ítélkezhetett a bányapolgárok fölött. A bányászok egyik jogalapot sem vitatták, csupán atekintetben volt eltérés a király és a bányavárosok felfogása között, hogy az uralkodó földesúri bírói hatóságát milyen szervek révén gyakorolhatja. A bányavárosok a középkor századaiban kialakult gyakorlatra hivatkoztak, amely szerint a bányapolgárok ügyeiben elsőfokon az illető bányaváros törvényszéke, másodikon a bányavárosok közös bírósága, harmadikon pedig a tárnokmester vagy a személynök ítélkezett. Minthogy a középkor végén mind a tárnokmester, mind a személynök inkább rendi, mint királyi tisztviselők voltak, az volt a helyzet, hogy a bányavárosok fölötti bírói hatóságot, a közvetlenül az uralkodóhoz fellebbezett ügyeket véve csak ki, mind rendi hatóságok gyakorolták. A királyi hatalom ezt nem is bánta mindaddig, amíg a bányajövedelmeket bérbeadta, sőt feltehető, hogy a királyi bányatelepek önkormányzati törekvéseit a bérlőkkel szemben támogatta is. A helyzet azonban megváltozott, amikor a bérletrendszerrel szakítottak, s az uralkodók nemcsak a felségjogon alapuló jövedelmeket vették saját kezelésbe, hanem földesúri jogaikat is gyakorolni óhajtották. Bírói hatóságukat ettől kezdve a rendi jellegű tárnokmesteri és személynöki törvényszékekről át akarták ruházni a királyi bányatisztviselőkre, akiknek nemcsak pénzügyigazgatási, hanem igazságszolgáltatási szerepet is szántak. A bányavárosokban úgynevezett bányabíróságok felállítását határozták el, amelyekben a jogban jártas bányapolgárok bevonásával a királyi bányatisztek szolgáltattak igazságot. Ezt az uralkodói döntést az I. Miksa-féle bányarendtartás szögezte le, amely már I. Ferdinánd idejében elkészült. Kihirdetése éppen azért maradt 1565-re, mert a bányavárosok a törvénykezés új rendje miatt nem voltak hajlandók elfogadni. I. Ferdinánd élete végéig kímélte a bányászok érzékenységét, fia azonban erre már nem volt tekintettel, s a bányarendtartást hozzájárulásuk nélkül is életbe léptette.
