Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

Tárgyalások a főkamaragrófság betöltéséről. Habár az alsóausztriai és az udvari kamarák révén az alsómagyarországi bányaművelésnek és a vele kapcsolatos királyi jövedelmeknek egységes és központi igazgatása, legalábbis elvileg, biztosítva volt, a körmöci főkamaragrófi hivatal betöltése továbbra is kívánatosnak látszott. Szükség volt ugyanis egy olyan hatóságra, amely a bányászattal és a bányajövedelmekkel kapcsolatos különböző szervek munkáját ne az uralkodó bécsi székhelyéről, hanem a helyszínen irányítsa és ellenőrizze. I. Ferdinánd már 1548-ban közölte az országgyűlésen megjelent rendekkel, hogy egy bányamestert akar kinevezni, akinek az lesz a feladata, hogy az egész ország bányaművelését igazgassa, a bányászattal kapcsolatos királyi jövedelmeket kezelje, s a vitás esetekben igazságot szolgáltasson. A rendek ezt a tervet helyeselték, csak azt kötötték ki, hogy a bányamester, valamint a többi bányatisztviselő is magyar legyen. Továbbá, hogy bányaügyekben első fokon az illető bányaváros bírósága, másodikon a hét alsómagyarországi bányaváros közös törvényszéke, harmadikon pedig a személynök ítélkezzék. I. Ferdinánd e két kívánság közül egyiket sem volt hajlandó teljesíteni. Az elsőt azért nem, mert a német bányatisztviselőket már csak azért sem mellőzhette, mivel megfelelő magyar szakemberek nem állottak rendelkezésére. A másodikat pedig azért nem, mert így a bányaügyi igazságszolgáltatás felső fokon rendi kézre került volna, holott a kor általános joggyakorlata szerint a királyi jövedelmek kezelésével kapcsolatos törvénykezés joga a jövedelmek egyedüli birtokosát, az uralkodót illette meg. így tehát javaslatát inkább visszavonta, s ideiglenesen azt a megoldást választotta, hogy a körmöci bányakamara keretén belül működő szervek irányítását és ellenőrzését, ha a helyszíni vizsgálat szükségesnek mutatkozott, megbízható szakemberekből ad hoc szervezett bizottságokra bízta. Égy ilyen bizottságot már 1550-ben kiküldött, többek között azzal a feladattal, hogy a főkamaragrófi hivatal felállításáról előterjesztést tegyen. A bizottság is azt ajánlottaamit az 1548-iki országgyűlés királyi előterjesztése, hogy t. i. a főkamaragróf hatásköre ne csak az alsó magyarországi bányakamarára terjedjen ki, hanem az ország egész területére. Egyben zólyomi főispán és Zólyom várának kapitánya is legyen, fizetés fejében a zólyomi és dobronivai uradalmak jövedelmét kapja. Tudjon latinul is, hogy a magyar hatóságokkal érintkezhessek. Nem fontos, hogy kimondottan bányaszakértő legyen, szakértelmének hiányát pótolhatják azáltal, hogy egy jó bányatisztviselőt rendelnek melléje. Legmegfelelőbbnek a bizottság Werner Györgyöt találta, aki ebben az időben a felsőmagyarországi királyi jövedelmeket kezelte. Werner azonban magas korára és bányaügyekben való járatlanságára hivatkozva, a megbízást sem 1550-ben, sem 1555-ben nem vállalta, noha ez utóbbi év április 4-én I. Ferdinánd már ki is nevezte. Közben 1553-ban Konritz Kristóf főkamaragrófsága is szóbakerült, aki a besztercebányai rézműveket már a Fuggerek alatt igazgatta, s akit ebben a minőségében a kincstár is alkalmazott. Kinevezésére azonban nem került sor. 1557-ben felmerült az a gondolat, hogy rendszeresítik a bizottságok útján való igazgatást, de ez a terv sem valósult meg. A legnagyobb baj az volt, hogy megfelelő embert nem találtak. A főkamaragrófnak ugyanis tudni kellett volna magyarul, németül, latinul és tótul, értenie kellett volna a bányaügyekhez, azonkívül, mint zólyomi kapitánynak, a katonai dolgokhoz is. Végül az is fontos szempont volt, hogy hhetőleg ne magyar embert nevezzenek ki, ezért ejtették el pl. 1560-ban Thurzó Ferenc jelölését, akit pedig az udvari