Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
el. A XVII. század végén és a XVIII. század elején már az udvarbírói állás is elveszti magánjogi színezetét, ami abban is kifejezésre jut, hogy az utasítások nem említik többé a három hónapi felmondásos elbocsátást. Az udvarbíró már nem évről-évre, esetről-esetre szerződő ideiglenes alkalmazott, hanem állandóan és rendszeresen szolgáló hivatalnok. 1 ) Egyházi jövedelmek. Még a török korszakban alakult ki az a gyakorlat, amellyel azután később is találkozunk, mint pénzügyi forrással, hogy t. i. egyházi javakat és jövedelmeket a király állami, elsősorban honvédelmi célokra lefoglalt. Ennek többféle módja lehetett. Tized. Az egyik az volt, hogy a kérdéses egyházi méltóság valamelyik jövedelmi ágáról, pl. a tizedről lemondott az állam javára, amely ezt a jövedelmi ágat vagy valamelyik vár fenntartására rendelte és az illető várgazdaság vezetőinek kezelésére bízta, vagy pedig közvetlenül kamarai igazgatás alá vonta, így pl. az egri püspökség hatalmas, egész Felsőmagyarországot magában foglaló tartományában a tized egy része a vár szükségleteinek fedezésére szolgált. Ezekben a falvakban a tizedszedőket, mint földesúri tiszteket az udvarbíró alkalmazta és számoltatta el. 2 ) A püspöki tartomány azonban sokkal nagyobb volt annál, hogy egész tizedjövedelmére Egernek lett volna szüksége, hogy az egri udvarbíróra ilyen jelentékeny bevételi forrást rábízhattak volna. A felsőmagyarországi vármegyékben a tizedügy intézése közvetlenül a szepesi kamara feladatai közé tartozott. A tizeddel, mint kamarai, azaz állami jövedelemmel, külön tanulmány hivatott foglalkozni, amely a tizedszedés módját és a tizedszedő szervezet fejlődését, mint a kamarai pénzügyigazgatás egyik ágát, részletesen, a helyi és időbeli eltérések feltüntetésével fogja ismertetni. E munka keretében meg kell elégednem azzal, hogy a XVII. század második feléből, amikor a gyakorlat már egységessé és szilárddá vált, a pozsonyi és a szepesi kamara egy-egy általános, ebben az időben már nyomtatott utasítását veszem alapul a tizedügy rövid vázlatához. A tizedszedő (decimator) a többi kamarai hivatalnokhoz hasonlóan, esküt tett és írásbeli biztosítékot (litterae reversales) adott arra, hogy hivatalában hűen, mindig az uralkodó érdekét tartva szem előtt, fog eljárni. A kamara nevezte ki, utasítását a király nevében a kamara tanácsa vagy számvevőhivatala állította ki. Megbízatása egy tizedszedői kerületre (districtus, processus) szólt, amely rendszerint valamelyik megyei járással esett egybe, s amelynek falvait az utasítás pontosan felsorolta. Olykor az is előfordult, hogy a kamara egy egész megye területére több tizedszedőt küldött ki, akik közösen tartoztak működésükről elszámolni. Arra is volt eset, hogy amikor a tizeden a király és a püspök osztozott, a királyi és püspöki tizedszedők együtt járták a falvakat. Valószínűnek látszik, hogy az adószedőkhöz hasonlóan a kamara a tizedszedőket is az illető vidék lakosai x ) Kerekes Jeremiás nagyváradi udvarbíró és Erdélyi István ellenőr 1721. szept. 11-én kelt utasítása alapján. Orsz. Lvt. Kam. lvt. Instr. Bona. 2 ) Ez volt a magánföldesúri gyakorlat is. Gyakori volt ugyanis, hogy a földesurak a tizedet bérbevették, olykor hatalmaskodva lefoglalták.
