Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
15 napon belül elkészítették a számadást (ratio), amelyben a jövedelmeket természetük szerint csoportosították, s minden egyes tételt kamarai utalványokkal, nyugtákkal és ellennyugtákkal igazoltak. Az udvarbíró és ellenőr legfőbb gondja természetesen a gazdálkodás irányítása volt, a sokféle jövedelem biztosítása, növelése, a termények minél előnyösebb értékesítése, új bevételi források teremtése. A kamarai birtokok gazdálkodását monográfiáknak kell majd részletesen ismertetniök, hasonlóan azokhoz, amelyek az egyházi és világi nagybirtokok életét veszik vizsgálat alá. 1 ) Ezekből az udvarbíró és ellenőr szerepére is bővebb fény fog derülni. A földesúri bíráskodás joga a birtok népe fölött az úriszékeken továbbra is az uradalom vezető tisztviselőit illette meg. ítéletük ellen a megyei törvényszékhez lehetett fellebbezni, amelynek ülésein, s ez nóvum, az udvarbíró vagy az ellenőr is megjelenhetett, mégpedig nem azért, hogy a kincstár, hanem hogy a kamarai jobbágyság érdekeit védjék. A jobbágyvédelem fontosságát a kamarai utasítások nem győzik hangsúlyozni, megfelelően az államhatalom ilyen irányú politikájának, természetesen nem emberiességből, hanem anyagi meggondolás alapján, félve attól, hogy a megyei terhekkel túlságosan sújtott jobbágy földesúri szolgáltatásait nem tudja leróni, vagy hogy a mértéktelen földesúri követelésektől megrémülve máshová vándorol. A jobbágyvándorlás óriási méreteket öltött a XVII. század második és a XVIII. első felében, ellene a kincstári uradalom vezetőinek is küzdeniök kellett. A kincstár érdekeit a törvényszéki tárgyalásokon ekkor már tisztviselő képviselte, a kincstári ügyvéd (fiscalis procurator), aki az úriszékeken is jelen volt. Hogy ezt az állást, amely alsófokon a királyi jogügyigazgatóénak felelt meg, mikor szervezték, egyelőre nem tudjuk. Nem minden uradalomnak volt kincstári ügyvédje, hanem eleinte csak minden országrésznek, így pl. a XVIII. század elején a tiszántúli kamarai birtokoknak. A kamara hatósága alá tartozott, félig jogi, félig gazdasági tisztviselőnek számított, amit az is mutat, hogy fizetését a gazdaság jövedelméből részint készpénzben, részint pedig természetben kapta. Jogi tanácsra és képviseletre az uradalmaknak lépten-nyomon szükségük volt a birtokkal kapcsolatos kérdésekben és perekben, nem utolsó sorban a szökött jobbágyok visszakövetelésénél. Ez a szükség vezetett, valószínűleg a XVII. század utolsó harmadában, a kincstári ügyvédi állások létesítésére, amelyeknek eredetét, esetleges összefüggését a királyi jogügyigazgatósággal, feladatát, hatáskörét, működését és további sorsát a részletkutatásnak kell majd bővebben tisztáznia. Az udvarbíró és ellenőr irányítása és ellenőrzése alatt szolgáló gazdasági személyzet száma az uradalom nagyságától és a jövedelmi ágak természetétől függött. Fizetésüket a gazdaságtól kapták, kinevezésük és elbocsátásuk elsősorban az udvarbírótól és ellenőrétől függött, de ekkor már nem olyan korlátlanul, mint a XVI. században. Minden egyes esetben a kamara hozzájárulását is kérniök kellett. A familiáris viszony lassan, de fokozatosan bomlani kezdett, s helyét alsó fokon is a közszolgálati hivatalviselés foglalta *) Ruzsás Lajosnak idézett dolgozata az első ilyen természetű munka. Remélhetőleg nem marad folytatás nélkül. Domanovszky Sándor szerkesztésében Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez c. sorozat az 1930-as években megjelent kötetei szép eredményekkel kecsegtetik a kamarai gazdálkodás eddig még elhanyagolt történetének művelőit is.
