Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

nem számítva a katonaság zsoldját, havi 300 magyar forintot, (úgynevezett asztalpénzt, pecunia mensae) kémek fizetésére pedig havi 40 rajnai forintot kapott. Minden 100 lovas élén egy-egy kapitány (capitaneus) állott, havi 50 magyar forint fizetéssel. A zászlós (vexillifer) 8, a dobos (timpanista) pedig 6—6 rajnai forintot kapott havonta. A gyalogságot vezető századosok (centuriones) fizetése havi 10 rajnai forint volt. A közkatonák zsoldja ebben az időben havi 3 magyar forintra rúgott. A zsoldot, a főkapitány fizetésével együtt, a királyi mezei fizetőmester (magister solutionum campestris) fizette ki. A főkapitány volt érte felelős, hogy a vezetők vitéz, hű és becsületes emberek legyenek, hogy harcra alkalmas, jól felfegyverzett katonák, jó lovakon sorakozzanak a zászló alá. Az utasítás ugyan nem említi, de valószínű, hogy a királyi lustramesterek az országos főkapitányok seregét is megvizsgálták, s a fizetőmesterek a zsoldot ennek alapján fizették ki. Tartozott a főkapitány arra is ügyelni, hogy a katonák a polgári lakosságot ne zaklassák, s mindenért, amire szükségük van, pénzzel fizessenek. Az utasításból ugyan nem tűnik ki, de a későbbi fejlődés alapján feltehető, hogy a főkapitány katonái felett bírói hatóságot is gyakorolt, sőt talán a katonaság és a polgárság közötti vitás kérdésekben is ítélkezett. Felettes hatósága közvetlenül a király, illetve Miksa főherceg, a római királyi címet viselő trónörökös volt. A haditanácsot, amely később a főkapitányok fölött rendelkezett, csak 1556-ban állították fel. Az 1553-i utasítást még a magyar kancellária állította ki, ami arra mutat, hogy eleinte a magyar tanács érvényesíteni tudta befolyását a főkapitányok kinevezésére. A királyi főhadimarsallal, a dalmát-horvát-szlavón bánnal és a stájer főkapitánnyal egyetértve kellett a török ellen működnie. Ezek vele párhuzamos tisztségek voltak. A végvárak parancsnokai már alája tartoztak, de a függő viszony, legalábbis az utasítás szerint, ekkor még eléggé laza. Győr és Pápa egészen ki vannak véve alóla, ez a két véghely ebben az időben a főhadimarsall alatt állott. A többi erőd őrségével is csak török támadás esetén rendelkezett, akkor is csak úgy, hogy biztonságukat ne veszélyeztesse. Arról, hogy a várkapitányokat és a várgazdaságok vezetőit ellenőrizte volna, nem szól az utasítás. Jóviszonyt kellett tartania az országrész fő- és köznemességével is, felkelés idején ugyanis ő vezette a nemesi seregeket hadba. Állandó székhelye a főkapitánynak nem volt. Az egy-egy vidéken őrködő várkapitányokkal szemben az egész országrész helyzetét kellett állandóan szem előtt tartania, a fenyegető veszedelemről tudomást szereznie, a védelmet irányítania, a támadási lehetőségeket okosan kihasználnia. Ezért foglalták utasításába, hogy ha a török valamelyik várát ostrom alá veszi, nem köteles seregével a várba zárkózni, hanem maradjon mindig in campo, azaz készenlétben. Ötszáz ember tekintélyes számú sereg volt abban az időben, nagy hatalmat és tekintélyt biztosított a főkapitánynak. Természetesnek kell találnunk, hogy az államhatalom a főkapitányok fegyveres erejét nemcsak a honvédelem céljaira vette igénybe, hanem a belső rend biztosítására, a jogrend helyreállítására, az igazságszolgáltatás és a közigazgatás érdekében is felhasználta. Más végrehajtó eszközzel nem rendelkezett, a királyi bíróságok ítéleteinek és a központi hatóságok rendeleteinek csak így tudott érvényt szerezni. A főkapitányi hatalom ilyen irányú felhasználásának szükségességét maguk a rendek is elismerték, s az országgyűléseken törvény-