Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
meg. Az uralkodó jövedelmeit, amelyek a fejedelmi ház magángazdasága és az államháztartás azonossága következtében egyben állami bevételeknek tekinthetők, a középkorban két csoportba sorozták, s ezt a megkülönböztetést az újkorban is megtartották. Rendes jövedelmeknek (proventus ordinarii) mondották azokat, amelyek vagy magánjogi alapon, mint földesurat, vagy a felségjog (ius regium) alapján illették meg a királyt, amelyek fölött korlátlanul rendelkezett, amelyek állandóan folytak. Ilyenek voltak a királyi gazdaságok, várbirtokok termése, a különböző vámok, a bányászat és a pénzverés haszna, a királyi földön épült városok bére, az oda telepedett idegen népelemek türelmi illetéke. Kezelésüket az uralkodóház magánügyének (negotium regale) fogták fel, s amióta a kamarára bízta, összefoglalóan kamarai ügynek (negotium camerale) jelentették ki, amibe a rendeknek, azaz az országnak beleszólási joga nem volt. Hosszú időn keresztül a rendes jövedelmek fedezték a fejedelmi család magánszükségleteit és az állami kiadásokat. Amikor azonban az utolsó Árpádok idején a könnyelmű birtokadományok következtében az államháztartás magángazdasági alapja megrendült, a fejedelmi hatalom kényszerült az ország terheihez a lakosság hozzájárulását is igénybe venni. Ennek legegyszerűbb és egész Európában elterjedt módja a népesség megadóztatása volt. Az adóztatás joga azonban nem tartozott a felségjogok közé. A fejedelmi hatalom hanyatlásával párhuzamosan erősödő rendiség, bár maga nem adózott, az adómegszavazás jogát megszerezte, s azt, mint legerősebb fegyverét, egészen bukásáig nem engedte ki kezéből. Energikus uralkodók, amilyenek az Anjouk voltak vagy Hunyadi Mátyás, rövidebb-hosszabb időre megtörhették a rendi ellenállást, a gyakorlatban tetszésük szerint vetették ki az adót, de az elven ők sem tudtak változtatni. A rendek mindig csak bizonyos szükséglet (necessitas) fedezésére és csak egy alkalomra voltak hajlandók adót megajánlani. Ezáltal biztosították, hogy a király újabb és újabb szükség esetén kénytelen volt az országgyűlést újból és újból összehívni, s azon nemcsak az adó kérdését tárgyalták meg, hanem egyéb ügyeket, elsősorban panaszaikat és sérelmeiket is előadhatták. így elérték, hogy az ország kormányzásában résztvehettek, s befolyásukat saját érdeküknek megfelelően érvényesíthették. Ez a magyarázata, hogy az adó egészen a rendi korszak végéig rendkívüli jövedelem (proventus extraordinarius) maradt, az adóügy (negotium contributionale) sohasem vált tisztán kamarai üggyé, hanem uralkodó és rendek között mint országgyűlési tanácskozások és alkudozások tárgya (negotium diaetale) szerepelt. Az adóügy vegyes, fejedelmi és rendi jellege különös jelentőséget nyert a Mohács utáni magyar történetben, amikor a magyar rendiséggel idegen uralkodói hatalom került szembe. Mohács előtt a rendek, amint láttuk, hivatali és képviseleti úton egyaránt, a királyi hatóságok élén és az országgyűléseken is, alkalmat találtak akaratuk érvényesítésére. A Habsburgház trónrakerülése után a magyar főurak a bécsi udvarban a központi kormányszerveknél nem tudták, de nem is akarták a vezetést kezükbe keríteni. Inkább a kényelmesebb és biztosabb képviseleti utat választották és a rendi dualizmus küzdelmeinek színterévé az országgyűléseket tették meg. Sikerre azonban csak akkor számíthattak, ha a királyt kényszeríteni tudják, hogy a rendi gyűléseket rendszeresen összehívja. Erre a célra használták fel adómegszavazó jogukat, amint az események bizonyítják, nem eredmény nélkül.
