Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

akadályozása szempontjából is. Az sem tartozott ugyanis a ritka esetek közé, hogy kereskedő és harmincados összejátszottak, s a hasznon megosztoztak. Mindeme feladatok megoldására a legalkalmasabbnak a handgrófi intézmény kínálkozott. Ennek a jellegzetes német városi kereskedelmi hivatalnak eredete a középkorba nyúlik vissza. A kereskedők társulatának (Hansa) főnökét (Gráf) nevezték Hansagrafnak, Hansgrafnak, Handsgrafnak, Handgrafnak, latinul handgraviusnak, magyarul handgrófnak. Majd minden városnak megvolt a maga handgrófja, aki embereivel a vásárokra felügyelt, rendet tartott, bíráskodott, a mértékeket hitelesítette, az elővásárlásokat (praeernptio) megakadályozta, a lakosság és a kereskedők, valamint a kincstár érdekeit egyaránt szem előtt tartotta. A Magyarországgal szomszédos örökös tartományokban sem volt ismeretlen a handgrófság. Legnagyobb jelentőségre a bécsi emelkedett, nemcsak a város, hanem egész Ausztria kereskedelmi életét irányította. A XVI. században már fejedelmi hivatalnok, nem a város választja, hanem az uralkodó nevezi ki, nem is mindig a polgárok közül.

1

) Szervezetének és működésének történetét az osztrák irodalom, amelyre ez a feladat vár, eddig még nem tisztázta. Annyi bizonyos, hogy az udvari kamara alá tartozott, vagy közvetlenül, vagy az alsóausztriai kamara közvetítésével. \ A magyar áruforgalom legjelentékenyebb külföldi piaca Bécs volt, s ennek megfelelően valószínű, hogy a bécsi handgrófot már igen korán,'esetleg még a mohácsi vész előtt megbízták a magyarországi kereskedők felügyeletével és a harmincadhivatalok munkájának támogatásával. Amikor pedig Ausztria és Magyarország közös uralkodó alá került, ez a megoldás önként kínálkozott. A részlet kutatás hivatott megállapítani, hogy a bécsi handgrófság ennek a feladatnak hogyan és milyen eredménnyel tudott eleget tenni. A fejlődés iránya arra mutat, hogy egyéb teendői túlságosan igénybevették, ami szükségessé tette, hogy a magyar vonatkozású ügyek intézésére külön tisztviselőt rendeljenek melléje. Tudomásom szerint az első ilyen hivatalnok Reisinger János volt 1565-ben.

2

) Utasítása, amelyet a király nevében az udvari kamara adott, még nem ruházta fel önálló hatáskörrel. A harmincadnyugtákat (schedae tricesimales) a hátralékos vámmal még a handgróf szedte be a kereskedőktől, a kereskedés fölötti felügyeleti jog is őt illette meg. A pénztárnok, az új tisztviselő ugyanis ezt a címet kapta (perceptor proventuum, p. schedarum), csak segítségére volt ebben a munkájában. A handgróf elrendelte, hogy a vásárlók magyar kereskedőknek csak akkor fizessenek, ha erre tőle engedélyt kaptak. A pénztárnok sorra járta a piacokat, megvizsgálta a magyar kereskedők harmincadnyugtáit, s ha a vámmal még hátralékban voltak, azt a vásárlók az árból neki fizették le. Erről azonnal értesítette a handgrófot, aki azután írásbeli engedélyt adott a vételár kifizetésére. A magyar kereskedőnek pedig a pénztárnok adott elismervényt, amellyel a harmincadhivatalok előtt igazolta magát, s a letett biztosítékot visszakapta. Biztosíték adására ezután már csak ritkán került sor, hiszen éppen a külföldi pénztárnoki intézmény volt hivatva azt helyettesíteni. Ettől kezdve a harmincadcédulák kiállítására még fokozottabb gondot fordítottak, a x

) Takáts Sándor: Az osztrák és morva handgrófság. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 1897., 196. 1. 2

) Kamarai lvt. Instr. II. k., 92. 1. Orsz. Lvt. Egykorú másolat. v 15