Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

Szöllős (Nagyszöllős) 1584, 1604, 1623, 1629, 1631, 1642, 1650, 1673—82, 1702—3. Rákász (Nagyszöllős filialisa) 1673—82. Husit 1604. Kisvárda 1567, 1604, 1609, 1673—82 (Kalló filialisa). Kalló 1596, 1604, 1623, 1629, 1673—82. Károly 1584, 1604, 1624, 1629, 1631, 1642, 1673—82, 1702—3. Szatmár (Szatmárnémeti) 1584, 1604, 1610, 1623, 1629, 1631, 1642, 1673—82, 1702—3. Szinyérváralja (Szatmár filialisa) 1673—82. Szopor (Szatmár filialisa) 1673—82. Újváros (Szatmár filialisa) 1673—82. Nagybánya (1605-ben Erdélyhez csatolták) 1623, 1631, 1642, 1673—82, 1702—3. Debrecen 1599, 1604, (1605-ben Erdélyhez csatolták) 1702—3. Tasnád 1599, 1604 (1605-ben Erdélyhez csatolták). Margitta 1702—3. Székelyhíd 1599, 1604 (1605-ben Erdélyhez csatolták). Bajom 1604. Várad 1599, 1604, 1702—3. Belényes 1604 (1605-ben Erdélyhez csatolták), 1702—3. Ismételten hangsúlyozom, hogy ez a felsorolás teljességre nem tart igényt. Csak keretet nyújt, amelyet a részletkutatásnak kell majd kitöltenie, tágítania, sok tekintetben bizonyára módosítania is. A bécsi handgrófság. A magyar harmincadhivatalok működését kiegészítették azok a szervek, amelyeket a közös uralkodó az Örökös tartományokban megbízott azzal, hogy a magyarországi áruforgalmat ellenőrizzék, s a kincstár érdekét megvédjék. A veszély, amelynek elhárításáról gondoskodni óhajtott, két oldalról fenyegetett. Igen sok kereskedő, különösen az állattőzsérek, egész forgalmi tőkéjüket belefektették a vásárlásba, úgyhogy a vám lefizetésére már nem maradt pénzük. A kincstárnak alkalmazkodnia kellett a kor gazdasági viszonyaihoz, s a kamara józan számítással a forgalom növelésére, nem pedig a merev fiskális szempontra helyezve a súlyt, megengedte, hogy a harmincadosok a kereskedőknek hitelezzenek, s a vámot csak az eladás után, amikor hazatérnek, követeljék tőlük. X kedvezménnyel sokan visszaéltek, s elkerülve a törvényes utakon fekvő harmincadhelyeket, a harmincadot maguknak tartották meg. A bajon segíthettek volna úgy, hogy kötelezővé teszik az azonnali fizetést, ezzel azonban a becsületes kalmárokat is sújtották, a forgalmat korlátozták, s közvetve a kincstár bevételeit is csökkentették volna. Inkább azt a minden tekintetben kielégítő megoldást választották, hogy a külföld nagy vásárhelyein már amúgyis működő kereskedelmi közegeket felhatalmazták, hogy a hátralékos vámot az eladótól az eladás után azonnal beszedjék. Egyben meghagyták, hogy a csempészést is akadályozzák meg, a csempészett árukat foglalják le. Ez volt ugyanis a második veszély, amellyel számolni kellett, s amit az elsőhöz hasonlóan csak úgy kerülhettek el, hogy az ellenőrzést a határokon túlra is kiterjesztették. De szükséges volt a külföldi vásárok ellenőrzése a harmincadosok visszaéléseinek meg-