Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
mindén reggel ismét kivették. Ennek a ládának egyik kulcsát a harmincados, a másikat az ellenőr tartotta magánál. Ebben őrizték a befolyó pénzt is, amelyet közösen vettek át, könyveltek el és helyeztek a pénztárul szolgáló ládába. Ha a harmincadosnak pénzre volt szüksége, csak az ellenőr tudtával vehette ki a ládából, elismervényt (litterae recognitionales) adott róla, amit az ellenőr is aláírt, naplójába másolt s ugyancsak a ládában őrzött. Minden negyedév végén elszámolt a harmincadossal, aki ilyenkor az egyes tételekről szóló összegyűlt elismervényeket (quietantiae particulares) összesítő nyugtával (quietantia generális) cserélte ki. Valószínű, hogy ekkor tett jelentést fölöttes hatóságának, a kamarának, amelyhez, ha valamilyen nehézség merült fel, útmutatásért fordult, s amelynek engedélye nélkül hivatala helyét nem hagyhatta el. Homályos az utasításnak az a része, amely a leányharmincadhivatalok ellenőrzéséről szól. Sopronban, Zurányban (Czurndorff) és Nezsideren egyegy Írnokot (scriba) tartott, akiket valószínűleg maga választott ki, évi 20—20 magyar forint fizetésüket azonban a harmincad jövedelméből kapták, ellátásukról pedig az illető harmincadosok gondoskodtak. Feltehető, hogy ezek az Írnokok hasonló módon működtek a leányharmincadosok mellett, mint az ellenőr a főharmincados oldalán. Rajtuk kívül még 5 lovas (eques, equus) állott az ellenőr szolgálatában, akik a harmincados lovasaihoz hasonlóan a vidéket lovagolták s arra vigyáztak, hogy a kereskedők áruikkal tilos utakon a harmincadhivatalokat meg ne kerüljék. Fizetésükről, amelyet ugyancsak a harmincad pénztárából havonkint osztott ki közöttük az ellenőr, az utasítás úgy határozott, hogy a harmincadosi lovasokéval legyen egyenlő. Maga az ellenőr évi 100 magyar forintot negyedévi részletekben vett fel a hivatal pénztárából, azonkívül a tilos helyen elkobzott áru (accidentia) értékének egyharmadában részesedett. A harmincadosok utasítására a kamara nem is gondolt, ezeket a zálog tulajdonosa nevezte ki, neki számoltak el, Vele állottak magánjogi viszonyban. Fizetésüket minden bizonnyal a harmincad jövedelméből élvezték, az, ellenőrző tisztviselőkhöz hasonlóan. A királyné pozsonyi harmincadosa a három leányhelyen 1—1 szolgáló emberét (servitor) bízta meg a vámszedéssel, s azok naplóikat neki mutatták be, a pénzt hozzá juttatták el. A csempészeket üldöző lovasok is a harmincados szolgái voltak, az ellenőr példája bizonyítja, hogy Pozsonyban és környékén 5 lovas vigyázta az utakat. A harmincadszedés módját nem kellett szabályozni, százados gyakorlat alapján kifejlődött szokás határozta meg. Már kényesebb kérdés volt a vámtarifáé, amit I. Ferdinánd a század közepén egységesen rendezett. Egyelőre még voltak különbségek a helyi vámtételek között. Általában az egész harmincadrendszert magánjogi színezet jellemezte, amely kétségtelenül az elmúlt századok bérletrendszerének öröksége volt. A király bérbe vagy zálogba adta a harmincadot, s a bérlő vagy zálogos kinevezte harmincadosnak a maga megbízható emberét, aki viszont az alsóbb tisztségekbe saját szolgálóit ültette. 1 ) Ez a magánjogi felfogás érvényesült bizonyos fokig az államosítás felé vezető út első lépcsőjénél, a kamarai ellenőrzés bevezetésénél is. A kamara előtt csak az ellenőr tett esküt, felelősséggel a kamarának csak ő tartozott. A szolgáló szónak értéke nem azonos a maival, annál jóval többet (servitor^ jelent.
