Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

Breiner rendeleteit, s az ellenőrt anyagilag is felelőssé tette a pénztárnok működéséért. A pénztárhoz mindketten kulcsot kaptak s csak közösen nyithatták ki. Ha az év végétől számított három hónapon belül nem számoltak el, mindkettőjüket felfüggesztették állásuktól, s a pénztárt alkalmas helyettesre bízták. A segédhivatalok tekintetében Aichpüchl mindenben jóváhagyta Breiner intézkedéseit, s csak annyit fűzött hozzájuk, hogy iratokat az elnök és a titkárok kivételével bárkinek csak a kamarai tanács meghagyására kölcsönözzenek ki, s a kölcsönkönyvben pontosan jegyezzék fel, hogy ki mikor és mit vitt el és hozott vissza. A szolgák számát Aichpüchl is négyben állapította meg. A külső hivatalnokokra vonatkozóan elrendelte a bizottság, hogy azok, akik királyi megerősítést még nem nyertek, ezt haladéktalanul kérjék a magyar kamara útján. Valamennyien tegyenek esküt és kapjanak utasítást. A jövőben a szepesi kamara csak ideiglenesen nevezhet ki, s megerősítés nélkül ez a kinevezés érvénytelenné válik. A kamarai jövedelmek közül a sókereskedés hasznát némileg csökkentette az a körülmény, hogy a király engedélyt adott Esterházy Pál herceg nádornak bizonyos mennyiség forgalombahozására. Ennél azonban sokkal nagyobb baj volt, hogy a szepesi kamara nem törődött azzal, hogy a lerakóhelyek részére idejében vásároljon és szállíthasson, úgyhogy a bizottság még a kereskedés két csomópontján, Tokajban és Debrecenben is üresen találta a raktárakat. Meghagyta tehát a kamarának, hogy a máramarosi és dési bányákból minél több sót rendeljen, az átvételkor azonnal fizesse ki és a szállítók bérével se maradjon adós. Az átvétel és szállítás körüli visszásságokat szüntesse meg. Kilátásba helyezte, hogy a sókereskedés irányítását, egyetértésben a kamarával, külön sóigazgató (administrator salis) fogja átvenni. Gondosan megvizsgálta Aichpüchl bizottsága a sóvári sóbányákat és részletesen intézkedett a bányaművelés és a sókereskedés fellendítése érdekében. Megparancsolta, hogy a szomolnoki igazgató és ellenőr gyakrabban látogassák meg a rézbányákat és ellenőrizzék, hogy a munkások rendesen és szorgalmasan dolgoznak-e. Nagyobb befektetéseket csak a szepesi kamara tudtával és hozzájárulásával eszközölhettek. A bizottság a rézbányászat fejlesztésére és szabályozására vonatkozóan is alapos szakismereteket eláruló részletességgel rendelkezett. Minthogy Gölnicz környékén gazdag ereket találtak és nagy erdők is voltak, megbízta a kamarát, hogy mindenképen szerezze meg ezt a birtokot a kincstár számára. Gondjaiba ajánlotta, hogy a bányavárosokat a katonai megszállásoktól és kihágásoktól védje meg. Nagy- és Felsőbányát ugyancsak felkereste, a helyszínen tanácskozott a szepesi kamara igazgatójával és egyik tanácsosával, s megállapodásukat külön rendeletben szögezte le. A harmincadmentességekkel is foglalkozott Aichpüchl bizottsága és a vitás kérdéseket eldöntötte. A vámtarifát ebben az időben akarták átjavítani, s amíg ez a munka el nem készült, a kétes esetekben a szepesi kamara határozhatott. A kincstári uradalmak jövedelme még mindig nagyon csekély volt, aminek okát, a háborús időkkel járó katonai terhek mellett, Aichpüchl is a gazdasági tisztviselők hanyagságában és önzésében látta. Számadásaikban rendszerint arra hivatkoztak, hogy a jobbágy adós maradt a pénzzel, munka-