Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

számvevőhivatal. Nem szükséges, hogy a számvevés Felsőmagyarországon történjék. Rendkívüli esetekben biztosokat küldhet ki a magyar kamara, azok napidíja még mindig kevesebbe fog kerülni, mint az állandóan működő számvevőhivatal. Az élelmezésügyi számadások megvizsgálására sem kell külön számvevő, a pozsonyi hivatal tisztviselői ezt a feladatot is vállalhatják. Semmi veszély sem rejlik abban, ha a pénztárnok a korábbi gyakorlatnak megfelelően ezentúl is személyesen jelenik meg Pozsonyban saját és a többi hivatalnok számadásaival, s azokat ott néhány nap alatt elintézik. A kivonatokat sem kell három példányban készítenie, elég ha egyet küld Pozsonyba, ahonnan azt Bécsbe továbbítják. A fogalmazói s egyben kiadói állást is fölöslegesnek minősítette a féltékeny magyar kamara, négy lovas és két futár helyett pedig csak három postát akart engedélyezni, minthogy a pozsonyi tanácsot is csak négy futár szolgálta. Abba sem tudott belenyugodni, hogy a sólerakóhelyeket a szepesi kamara saját belátása szerint jelölje ki. A tisztviselők kinevezési jogához is kitartóan ragaszkodott. Azt pedig, hogy a szepesi kamara évi 100.000 forintott szolgáltasson be az udvarba, ugyancsak sérelmezte, minthogy, mondotta, kamarai jövedelemről a magyar kamara megkerülésével nem határozhattak. A részletek ismerete nélkül nehéz eldönteni, hogy a hosszúra nyúlt vitában melyik fél hivatkozott helytállóbb érvekre. Kétségtelen, hogy a bécsi udvar a szepesi kamarát ki akarta vonni a magyar kamara befolyása alól, amint a töröktől visszafoglalt területeket is külön, Pozsonytól független szervre, a budai kamarai igazgatóságra bízta. Nyilvánvaló, hogy a kérdés eldöntésénél közjogi szempontok is érvényesültek. Az 1681-i országgyűlésen a király kénytelen volt elismerni, hogy a magyar kamara független az udvaritól, s hogy hivatalnokai csak magyarok lehetnek. Ha kérdéses is, hogy az országgyűlési végzések a való életben érvényesültek-e, annyi bizonyos, hogy 1690-ben a két kamara között Bécsben folyt tanácskozásokon a magyar elnök hivatkozott az 1681: XIII. t.-c.-re, ami valószínűvé teszi, hogy hivatalát annak szellemében próbálta vezetni. így azután megérthetjük, hogy a bécsi udvar továbbra is kitartott Breiner elgondolása mellett, habár jelentékeny engedményeket is tett, A gabonaügyben úgy egyeztek meg, hogy az újonnan visszafoglalt területekről, vagy az udvari kamarától származó gabona tekintetében a szepesi kamara közvetlenül az udvari főhatósága alá tartozik és annak számol el. A rendes kamarai jövedelmekből eredő gabonáról azonban a magyar kamarának tartozott számot adni. Hasonlóképen az összes többi kamarai jövedelemről rendszeresen tájékoztatta a magyar kamarát, év végén pedig számadását is eléje terjesztette. A szepesi számvevőhivatalt nem fejlesztették vissza levéltárrá, a kamarai hivatalnokok számadásait első fokon itt nézték át és bírálták meg, a végső jóváhagyás joga azonban a magyar kamarát illette meg, amely szükség esetén biztosokat is kiküldhetett a bonyolultabb esetek megvizsgálására. A magyar kamarának tehát sikerült a közjogi természetű sérelmeket orvosoltatnia, s a magyar pénzügyigazgatás egységét, ha a visszaszerzett területeken nem is, de legalább a régi királyi Magyarországon biztosítania. Ha pedig nem közjogi, hanem hivataltörténeti szempontból mérlegeljük a már-már elmérgesedéssel fenyegető vita eredményét, megállapíthatjuk, •hogy az udvari kamara a szepesi igazgatóságot az I. Miksa-kori elgondolásnak és a Rudolf-kori gyakorlatnak megfelelően újra kamarává szervezte át, a pénzügyigazgatásra sokkal alkalmasabb szervezettel látta el, s ezt a köz-