Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
az igazgatóság. A tisztviselői karban mutatkozó bajokat elhallgatta. A harmincadhivatalokat nem vizsgálta meg, vagy ha meg is tette, a jelentéssel adós maradt. A csempészek fölött egész függetlenül ítélkezett, a csempészárukról nem számolt el. Az elkobzott jószágok fölött önállóan rendelkezett, eladta, bérbeadta, elcserélte azokat. A háramlott birtokokkal hasonlóképen cselekedett. A kincstári szőlőkön szabadon gazdálkodott, a borral kereskedett. A tizedbérletről sem tájékoztatta a magyar kamarát. Nem tett jelentést a salétromkészítésről, az országrész politikai eseményeiről, a levéltár leltárát sem készítette el. Ezzel szemben a megürült belső és külső állásokat betöltötte, holott csak a jelölés joga illette volna meg. Az igazgató és a tanácsosok állandóan hivatalos úton voltak, úgyhogy Kassán legtöbbször csak egy tanácsos tartózkodott. Ezekért a fölösleges utakért túlságos magas napidíjakat vettek fel, a jelentésekkel azonban adósak maradtak. Az igazgatóság jövedelmeivel szabadon rendelkeztek, a magyar kamara utalványozási jogát semmibe sem vették. A kincstár érdekében folytatott pörökben önkényesen jártak el és a helyettes királyi jogügyigazgatóval végeztettek olyan jogi cselekményeket, amelyekhez csak magának a jogügyigazgatónak lett volna joga. Ezáltal a kincstárt felesleges kiadásokkal terhelték meg és a kincstári pörök eredményességét veszélyeztették. Mindezek alapján a magyar kamara azt kérte az uralkodótól, hogy ; a régi függő viszonyt állítsák vissza, s kötelezzék a kassai igazgatóságot a korábbi királyi utasításokban foglaltak megtartására. Ha pedig mégis új utasítást akarnának kiadni, annak pontjait az udvari és a magyar kamara közös tárgyaláson állapítsák meg és a szokott módon állítsák ki és erősítsék meg. Egyben összefoglalta a Breiner-féle utasítás elleni legfőbb kifogásait. Megjegyezte, hogy Breiner a kassai igazgatósággal folytatott tárgyalásaira az igazgatóság tanácsosain kívül külső szakembereket is meghívott, azoknak a vitás kérdések eldöntésénél szavazati jogot adott, s igen sokszor leszavaztatta velük biztostársát, Mednyánszky Pált. Az utasítás azon pontjainak kihagyását vagy megváltoztatását követelte elsősorban, amelyek kimondták, vagy legalább is azt a látszatot keltették, hogy a szepesi igazgatóság nem a magyar, hanem az udvari kamarától függ. Ez tűnt ki például abból a szövegezésből, amely szerint jelentéseit a magyar kamarán keresztül kellett az udvar elé terjesztenie. Az élelmezésügyre vonatkozóan pedig, amelyet korábban az igazgató intézett, s csak most bíztak az egész igazgatóságra, az utasítás kifejezetten úgy rendelkezett, hogy az igazgatóság fölöttes hatósága közvetlenül az udvari kamara. A magyar kamara ezzel szemben arra hivatkozott, hogy nem valami rendkívüli, hanem rendes kamarai jövedelemről van szó, amit nem lehet befolyása alól kivonni. Helytelenítette, hogy Breiner a kamarai segédhivatalok ellenőrzésével és a külső tisztviselők működésének megvizsgálásával meghatározott tanácsosokat bízott meg, holott az utasítások az ilyen megbízásokról csak általánosságban szoktak megemlékezni és az alkalmas személyek kiválasztását a hivatal vezetőjére hagyták. Legfőbbképpen azonban az fájt a magyar kamarának, hogy Breiner a szepesi igazgatóság levéltárát számvevőhivatallá szervezte át s ezzel az egész számvevési munkát, a befolyásnak legbiztosabb eszközét, a szepesi kamarára ruházta. Ezt az intézkedést egészen feleslegesnek minősítette, mivel, mondotta, fa költségeket tetemesen növeli. A számadásokat továbbra is a levéltárnok és segéde gyüjthetik össze, felülvizsgálatukat pedig elvégzi majd a pozsonyi
