Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

meghagyta a kamarának, hogy a szükséges eszközöket bocsássa rendelkezésükre, továbbá nyújtson nekik kölcsönt is, hogy jószágokat vehessenek. Ezzel szemben a salétromot külföldre nem vihették és az országon belül is csak a kamarának adhatták el. Amit a leghatásosabban úgy biztosíthattak, hogy az átvételkor az árat azonnal kifizették. Mindezekből a jövedelmi forrásokból, minthogy a katonaságot már nem fizette, az adminisztrációs költségek fedezésén kívül a szepesi kamara évi 100.000 forintot (quotta annualis) tartozott az udvarba beküldeni. A magyar kamara főhatóságának kérdése. A Breiner-bizottság utasítása nagy megütközést váltott ki a magyar kamarában, amely nem az I. Miksa-kori, hanem a XVII. század folyamán kialakult helyzetet vette alapul, s a szepesi kamara fölött gyakorolt főhatóságát féltette. Még azt is kétségbevonta, hogy a bizottságnak joga volt utasítást adni. Hivatkozott arra, hogy a korábbi igazgatók utasításait mindig ő készítette el, aláírásra az 'uralkodó elé terjesztette, azután az őrizetében lévő királyi pecséttel megpecsételte, majd elnökével és tanácsosaival is aláíratta. Ügy találta, hogy a kassai igazgatóság, a magyar kamara hatóságának nem kis sérelmére, a függő viszony megszüntetésére törekszik, s a Breiner-bizottság utasítása ezt a szándékát hathatósan támogatja. Holott a két kamara között kialakult viszonyt őfelsége számos utasításban és országgyűlési végzésekben is megerősítette. A Breiner-bizottságnak különben sem az volt a rendeltetése, hogy a kassai igazgatóság szervezetét megváltoztassa, hanem csak az, hogy megvizsgálja, a korábbi utasítást mennyiben tartotta meg. Etekintetben panaszait a magyar kamara a következőkben foglalta össze: Elmulasztotta a szepesi igazgatóság a magyar kamara engedélyét kérni, amikor a levéltárában őrzött kincstári vonatkozású iratok tartalmát magánosokkal közölte, sőt még a közlés megtörténtét sem jelentette be. Nem értesítette a magyar kamarát arról, hogy a királyi adóslevelek felülvizsgálása milyen eredménnyel járt, a hitelezőkkel hogyan egyezett meg, milyen új kölcsönöket, kiktől és milyen feltételek mellett vett fel. A legnagyobb sérelmet pedig azáltal követte el, hogy a kamarai tisztviselők számadásait nem terjesztette fel a magyar kamarához, hanem saját hatáskörén belül döntött fölöttük. Ezt az eljárását arra a királyi határozatra alapította, amelyet br. Wallsegg igazgató a magyar kamara háta mögött eszközölt ki az udvari kamara akkori elnökétől, gr. Ábelétől, s amelyet a magyar kamara akkori alelnöke, gr. Volkra, a kamarai tanácsosok határozott ellenzése mellett továbbított Kassára. Br. Wallsegg egyébként is sok újítást vezetett be és sok visszaélést követett el, amelyek miatt vizsgálat folyt ellene és állásából elbocsátották. A kérdéses határozat tehát nem nyert a gyakorlat útján szentesítést, annál kevésbbé, mert a magyar kamara sohasem nyugodott bele és állandóan sürgette az igazgatóságot, hogy a számadásokat küldje be. Kriechbaum és br. Fischer igazgatók szabályszerűen készült és őfelsége által jóváhagyott utasításai is a régi gyakorlat mellett foglaltak állást. Mindezzel nem törődve, az igazgatóság 1674 óta magánál tartja a kimutatásokat és a számadásokat, anélkül azonban, hogy felülvizsgálásukhoz hozzáfogott volna. Nem csoda, ha a hátralékok évről-évre emelkednek, hiszen az utolsó kimutatás szerint, amelyet a magyar kamara az igazgatóságtól 1670-ben kapott, már akkor elérték a 20.000 forintot. Egyebekben is mulasztást mulasztásra halmozott