Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
tanácsost bízta meg azzal, hogy személyesen ellenórzizze és irányítsa a kincstári szőlők ültetését, művelését és nemesítését. Felhatalmazta, hogy a sürgős intézkedéseket saját felelősségére megtehesse, egyebekben pedig a kamarai tanács döntése szerint járjon el. Szentiványinak a szüreteléskor is jelen kellett lennie, s ügyelnie arra, hogy a különböző mustokat ne keverjék pssze. A megtöltött hordókat lepecsételte és egy esküt tett kamarai tisztviselő őrizete alatt Kassára küldte. A minőség biztosítására igen nagy súlyt helyeztek, a hordókon a hegy nevét és a szőlő fajtáját is feljegyezték. A kincstár munkásai magánosoknak nem szüretelhettek, kincstári borokkal magánosokét nem szállíthatták, hogy az összekeveredés lehetőségét is kiküszöböljék. Kassán a számvevő vette át és vizsgálta meg a hordókat, majd elhelyezte a kamara pincéjében, ahol csak kincstári borokat őrizhettek. Minthogy szüret idején a borokat olcsóbban lehetett vásárolni, a kamarának erre a célra bizonyos összeget készen kellett tartania. Az eladással azonban nem vártak sokáig, kivéve az udvarnak szánt és következő évre eltett hordókat, még ősszel, vagy legkésőbb tavasszal áruba bocsátották a termést, mert az árak emelkedése nem állott arányban az őrzési költségekkel. Az italmérés jogát kincstári birtokokon mindenütt a kamara gyakorolta. Szigorúan tiltotta, hogy a kamarai tisztviselők a kincstári pincékben saját borukat és sörüket tartsák és azt mérjék ki. Bérletbe rendszerint csak a silányabb szőlőket adta a kamara, többnyire harmadában, néhány esztendőre, s amikor a bérlő rendbehozta a földeket, újra saját kezelésbe vette. Szigorúan tiltotta azt a gyakori visszaélést, hogy a bérlőkkel összejátszó tisztviselők akkor adták bérbe a szőlőt, amikor a termés jónak ígérkezett, s amikor kedvezőtlen idő járt, visszavették a bérlőtől. 1 ) A sóvári sóbányák termése nem fedezte a felsőmagyarországi szükségletet, az országrész behozatalra szorult. Etekintetben elsősorban a mármarosi kősó jött számításba. A kincstár újra gyakorolta a királynak az ország törvényeiben is elismert, de hosszú időn keresztül nem érvényesített jogát, amely szerint magánosok sót nem hozhattak be és sóval nem kereskedhettek. A királyi sóbehozatalt és sókereskedést a kamarai sóhivatalok, az úgynevezett lerakóhelyek (loca depositionis) bonyolították le. Breiner bizottsága a sókereskedés kérdését is alaposan megtárgyalta a szepesi kamarával, e tárgyalás eredményét 1689. december 18-án külön rendeletben foglalta össze. Kijelölték a lerakóhelyeket, de a kamarának jogában állott, hogy belátása szerint változtasson rajtuk. A mármarosi kereskedőktől a sót a tiszabecsi sóhivatal vette át, a kamarának ezért gondoskodnia kellett róla, hogy legyen nála mindig elég pénz a kereskedők kifizetésére. Tiszabecsről tutajokon Tokajra, a sókereskedés központi helyére szállították a sót. A tutaíok eleinte a tokaji élelmezési tiszt gondjaira voltak bízva, 1690-ben azután az ottani sóigazgató (praefectus) és ellenőr (contrascriba) átvette tőle ezt B feladatot. Tokajból vitték szét azután a sókockákat a különböző lerakóhelyekre. A szepesi kamarának kellett arról is gondoskodnia, hogy a puskapor gyártásához szükséges salétromot ne kelljen külföldről behozni. Szabolcs megye kallói járásának lakosai voltak a legjobb salétromkészítők. Breiner *) A szőlőművelésre v. ö. Herzog József: A tarcali királyi uradalmi és kincstári szőlő keletkezése. Levéltári Közlemények, 1923.
