Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
tus proventuum camerae nostrae Hungaricae) ruházta fel. Ez az elnevezés is mutatja, hogy a magyar kamara hogyan fogta fel az igazgatósághoz való viszonyát. A pénztárnokban Felsőmagyarországra kirendelt kamarai tisztviselőt látott, aki az igazgató ellenőrzése alatt beszedte s a kamara rendeleteire kifizette a királyi jövedelmeket, a felesleget pedig, számadásaival együtt, időről-időre Pozsonyba küldte. Működését ugyanazok a szabályok irányították, mint a szepesi kamara s általában minden hivatal pénztárnokáét. Minden befolyt összegről nyugtát adott, amit ellenőr nem létében az igazgató is aláírt s külön könyvben tartott nyilván, hogy bármely időpontban számot adhassanak a pénztár állapotáról. A királyi jövedelmeket csak a pénztárnok vehette fel és adhatta ki. Az igazgató külön könyvet (liber restantiarum) vezetett az alhivatalnokok tartozásairól, s a befizetések alkalmával azt is ellenőrizte, hogy ne maradjanak adósak. A kifizetések előre megállapított kamarai költségvetés (status) szerint a kamara elnökének vagy tanácsosainak írásbeli utalványaira (commissiones), szabályos nyugták ellenében történtek. Kisebb, mindennapi vagy sürgős kiadásokat az igazgató utalványozhatott, ugyancsak írásban. A pénztárból kölcsönt senkinek sem adhattak, a fizetéseket nem előlegezhették. A pénztárnok csak törvényes pénzt fogadhatott el. A pénztár készpénzállományát minden negyedév végén be kellett szállítania a kamarai pénztárba. A rendkívüli utalványokat csak úgy válthatta be, hogy néhány ezer forintot mindig beküldhessen. A kobzásokról és büntetéspénzekről a pénztári naplóban külön rovatot vezetett. Hasonlóképen a rendkívüli kifizetésekről, amelyeket külön királyi leiratok rendeltek el, rendszerint az udvari vagy hadi fizetőmesterek (solutor aulicus, bellicus) kezéhez. Az ilyen kifizetéseket igazoló nyugtákat azonnal továbbította a magyar kamarához, az pedig az udvari kamaránál beváltotta, s így biztosította, hogy a kamarai jövedelmeket csak a kamarai költségvetésben megállapított szükségletek fedezésére fordítsák. A kor pénzügyigazgatása gyakran fordult ahhoz a segítséghez, hogy nem várta meg, amíg a jövedelmek befolynak, hanem mindjárt a helyszínen kifizettette azokat. Különösen gyakori volt ez a harmincadoknál, de más jövedelmeknél is. A király vagy a kamara egyszerűen értesítette az illető harmincadost, hogy ennek és ennek ennyit és ennyit fizessen. Az pedig készpénz helyett az utalványt (assignatio, deputatio) és nyugtát küldte be az igazgatóság pénztárába, ahol éppúgy könyvelték el, mintha pénzben folyt volna be. 1 ) Kiss Lukácsot 1629 elején Nebest Mihály váltotta fel a pénztárnoki tisztségben. Fizetését a magyar kamara ugyancsak évi 200 magyar forintban állapította meg s azt szintén az igazgatóság pénztárából vehette fel. A pozsonyi kamara számvevőhivatalában február 16-án kelt utasítása 2 ) ugyanazokat a pontokat tartalmazta, mint elődéé, csak néhány helyen adott részletesebb útmutatást. A bevételekről adott nyugtákon pontosan fel kellett tüntetnie azt is, hogy milyen jövedelemből származtak. A pénz fejében beszolgáltatott utalványokat és nyugtákat be kellett mutatnia az igazgatónak, s csak akkor fogadhatta el, ha hitelességük ellen nem merült fel kifogás. Pontosabban körülírta Nebest utasítása a pénztárnok elszámolásának módját. Minden negyedév végén két példányban kimutatást (extractus) készített a bevételekről és kiadásokról. Az egyik példányt az igazgatónak nyújtotta át, a másikat a pénztár x ) Kiss Lukács utasítása eredetiben maradt fenn. Orsz. Lvt. Kam. Ivt. Instr. Fasc. 7. 2 ) Másolatban maradt fenn. U. o. Instr. Fasc. 7., továbbá Libri Instr. V., 520.
