Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
marum) kellene szervezni. Mások azt ajánlották, hogy a tizedszedőket a cséplők, azokat pedig a tizedszedők ellenőrizzék. A legtöbb visszaélést a cséplésnél követték el, ezért meghagyták a tizedszedőknek, hogy a tizedelés után próbacséplést tartsanak, aminek eredményéből azután következtetni lehetett a várható eredményre. Ott, ahol a tizedet valamely vár fenntartására rendelték, a tizedszedőket a tiszttartó ellenőrizte. A többi kamarai jövedelem közül a bányászattal foglalkozott még bővebben az 1571-i utasítás. A királyi és a magánföldesúri bányaművelés fellendítését egyaránt lelkére kötötte a kamarának. Az előbbi érdekében olyan birtokot, amelyben érc volt, nem adományoztak el, vagy a bányászás jogát fenntartották a kincstárnak. Tiszteletben tartották a bányászok törvénykezési kiváltságait, első- és másodfokon a bányabíróságok ítélkeztek fölöttük, a megyei igazságszolgáltatás alól mentesek voltak. Magánföldesuraktól a kamara csak a törvényes bányabért hajtotta be. Általában minden téren segítette a bányászokat. A nemesérckivitel megakadályozására a király elrendelte, hogy Lőcsén beváltói állást szervezzenek. A beváltott aranyat és ezüstöt azután a körmöci pénzverőkamarában verték ki. Érdekes az utasítás utolsó pontja, amely az igaz hit védelmét is a kamara feladatául jelöli meg a kincstári birtokon, szemben az országban kóborló eretnek doktorokkal (doctores Arrianae sectae). 1 ) A bécsi békéig. Ami azután azt a kérdést illeti, hogy a két alaputasítás rendelkezései a kamarai igazgatás gyakorlatában hogyan valósultak meg, a választ csak alapos és módszeres részlettanulmányok adhatnák meg. A gyakorlati tapasztalat egyik legelső következménye az lett, hogy a szepesi kamara számvevőhivatalában külön ellenőrizték a latin-és külön a németnyelvű számadások helyességét. A végvárakban szolgáló külöböző hivatalnokok ugyanis többnyire németül számoltak el. A számvevőhivatal külön őrizte a németnyelvű iratokat, sőt szokásban volt, hogy latin és német számvevőhivatalt különböztettek meg (officina rationaria Latina, Germanica). Hogy ez a megkülönböztetés takart-e valamilyen lényeges szervezeti változást, nem tudjuk, de nem tartjuk valószínűnek. A számvevés módját semmiesetre sem befolyásolta. Feltehetjük, hogy a számvevő segéde (coadiutor), vagy ha két segéde volt, közülük az egyik nézte át a német számadásokat. 2 ) A hivatali nyelv egyébként a szepesi kamaránál is a latin volt. Előfordult ugyan, hogy az udvari kamara a királyi leiratokat németül állította ki, a felterjesztéseket azonban latinul fogalmazták. Hasonlóképen latinul levelezett a kamara a magyar hatóságokkal, valamint az alája rendelt hivatalnokokkal is. Kivételek természetesen mindig akadtak, így az is előfordult, hogy magyarul írtak. Jellemző erre az az utasítás, amelyet Mátyás főherceg biztosai, Illésházy István és Vizkelety Tamás, 1608. augusztus 24-én adtak az akkor újra felállított kamarának. A nyelvkérdést akkor nem nemzeti, hanem tisztán gyakorlati szempontból ítélték meg, helyesebben nem is foglalkoztak vele. x ) Az 1571-i utasítás eredeti példányát használtam. Orsz. Lvt. Kamarai Ivt. Instructiones, Fasc. 7. 2 ) Acsády Ignác adatai legalább is erre mutatnak. A pozsonyi és szepesi kamarák 1565—1604. Bp., 1894. 61. !.
