Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

hivatalbalépésükkor adjanak kötelezményt, abban ismerjék el, hogy egyedül a királytól és a kamarától függenek, neki minden hivatali ügyben engedelmeskedni fognak. A kapitányoknak nem voltak alárendelve, velük egyetértésben jártak el, éppúgy mint a kamara a főkapitánnyal. A kamara legelső feladatául az 1571-i utasítás is azt tűzte ki, hogy a várbirtokokat, ahol ez még nem történt meg, írja pontosan össze, készítse el az urbáriumokat, hogy így a jövedelmekkel előre számolhassanak. Hasonlóképpen meghagyta, hogy az összes királyi szőlőkről telekkönyveket vétessen fel, területük és határaik pontos meghatározásával (libri fundi seu vinearum). Arra is gondot kellett fordítania a kamarának, hogy a tiszttartók minél jobban gazdálkodjanak, létesítsenek majorokat (allodia), azokat szereljék fel gazdasági épületekkel, állatállománnyal, használható magtárakról, pincékről és istállókról a várakban is gondoskodjanak. Építsenek sörfőzőket, emeljenek malmokat, ássanak halastavakat, általában igyekezzenek a birtokot minden tekintetben kihasználni. Igen jellemzőek és a fejedelmi hatalom népvédelmi politikájának korai kezdeteit bizonyítják az utasításnak azok a pontjai, amelyek a kamarai birtokok jobbágyait védik a tiszttartók önkényével és kizsákmányolásával szemben. Ennek a népvédelemnek indítéka természetesen nem annyira az emberiesség érzése volt, bár ennek jelentőségét sem kicsinyelhetjük le, mint inkább a kincstár jól felfogott érdeke. A kizsarolt jobbágy ugyanis állami kötelezettségének nem tudott eleget tenni, kezébe vette a vándorbotot s olyan földesúr birtokára költözött, hiába tiltották a törvények a költözést, ahol szelídebben bántak vele. Ezért tiltotta a kamara, hogy a tiszttartók saját földjeiket kamarai alattvalókkal műveltessék, hogy őket ingyen munkára és fuvarozásra kényszerítsék, hogy borukat velük méressék ki, ezért hagyta meg, hogy mindenütt egységesen a kassai űrmértéket használják. A tiszttartókat és a népet egyaránt minél egyszerűbb életre akarta szoktatni, a felesleges vendégeskedést, nagy lakomákat, ivásokat helytelenítette. A tiszttartónak előre ki kellett jelölnie azokat a földeket, amelyeket a kincstár saját kezelésben műveltetett, mert a jobbágyok csak így lehettek nyugodtak afelől, hogy fáradságos munkájuk gyümölcsét utólag nem foglalják egyszerűen le. Tizedet a tiszttartó saját földjei után is tartozott fizetni. Másfelől azonban szigorúan megkövetelte a kamara, hogy a birtokok népe lelkiismeretesen teljesítse kötelességeit, amelyekkel urának, a kincstárnak, s hazájának tartozik. Felháborodva hallotta pl., hogy Szatmár vidékén a lakosság jószágait az erdőkben rejtette el, így akarva szabadulni a vármunka alól. A tiszttartónak kellett ellenőriznie, hogy jogokat és mentességet csak azok élvezzenek, akik azt igazolni tudják. Felülvizsgálták pl. az italmérési jogot is, amellyel sokan visszaéltek. Igen jellemző az a határozat, amely nemesek letelepedését kamarai birtokon általában tiltotta és csak abban az esetben engedte meg, ha kötelezték magukat a jobbágyi szolgáltatások vállalására. A pásztorkodó rutének csak minden nyáj után akartak egy juhot adni tizedül, az uralkodó azonban úgy döntött, hogy ne részesüljenek kivételes elbánásban. A tized beszedése, illetve a tizedszedők ellenőrzése sok gondot okozott a kamarának, hiszen jelentékeny jövedelemről volt szó, amit közvetlenül a katonaság élelmezésére lehetett fordítani. Egyesek azon a véleményen voltak, hogy külön tizedfelügyelői állást (superintendens aut inspector deci-