Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
jon, 1 ) ha pedig abból nem telik, ígérte, máshonnan fog erre a célra pénzt teremteni. Természetes, hogy a szepesi kamara ezt a feladatát csak úgy oldhatta meg, ha a katonaság parancsnokával, a felsőmagyarországi főkapitánnyal a legteljesebb egyetértésben járt el. Az utasítás ezt újból lelkére kötötte, meghagyva, hogy a kincstár helyzetét, a jövedelmeket ne titkolja előle, a közös ügyeket közösen tárgyalják meg. A király a főkapitánnyal is közölte, hogy amikor a kamara hozzáfordul, tanáccsal és fegyverrel egyaránt segítse. Azt, hogy a kamara ne csak végrehajtó szerv, hanem hatalom is legyen, csak így lehetett remélni. Rendeleteit különben senki sem vette volna komolyan. A közigazgatás gyakorlati eredményességét Magyarországon hosszú ideig az elszállásolt katonaság fegyveres ereje biztosította. A kérdésnek ezt az oldalát külön tanulmányok hivatottak megvilágítani. Az 1567-i utasítás úgy rendelkezett, hogy a nagyobb várak szemléjénél valamelyik kamarai tanácsos is legyen jelen. A kamara ezt feleslegesnek találta és mentségére azt hozta fel, hogy az uralkodó a szemle megtartására külön lustramestereket és biztosokat szokott kiküldeni. A király ezt a kifogást nem fogadta el, hanem korábbi rendelkezését az 1571-i utasításban megújította. A szemléken, mondotta, a kiküldött tanácsos nemcsak a katonai ügyeket fogja megismerni, amire a kamarának nagyon is szüksége van, hanem egyben felhasználhatja az alkalmat arra, hogy a várak berendezését, a katonaság élelmezését és a tiszttartók gazdálkodását felülvizsgálja és ellenőrizze. A végvári rendszer fokozatos felépítése során a várak gondozásával különböző tisztviselőket bíztak meg, akik részben a főkapitány, illetve az udvari haditanács, részben pedig a kamara irányítása alatt állottak. Ilyen volt az építészeti főtiszt (supremus aedificiorum praefectus), a főszertártiszt (supremus armamentarii praefectus), továbbá a várerődítési főbiztos (supremus munitionum commissarius), mindhárom katonai jellegű hivatalnok. Minthogy azonban nem tartózkodtak állandóan Felsőmagyarországon, a kamara továbbra is ellenőrizte az építkezéseket, ügyelt rá, hogy az építésre szánt fát, követ, cementet, vasat stb. más célokra ne használják fel, hogy a puskaporgyártáshoz szükséges anyag kellő mennyiségben rendelkezésre álljon. Ha valamilyen visszaélésnek jött nyomára, arról értesítette a főkapitányt és a főbiztost, szükség esetén jelentést tett az uralkodónak. Az élelmezési mesterek és tisztek fölött (magistri et officiales victualium) közvetlenül gyakorolta az ellenőrző hatóságot, utasításukat tőle kapták, az óvadékot nála helyezték el, a megbízhatatlannak bizonyultakat elbocsátotta, az okozott kárt behajtotta rajtuk. A kamara kiküldöttei a főkapitány embereivel minden év végén számbavették a magtárakat (granaria), valamint a szertárgondnokok (curatores armamentariorum) őrizetére bízott szertárakat (armamentaria), két példányban leltárt vettek fel, az egyiket az élelmezőtiszteknél és a szertárosoknál hagyták, a másikat a kamara levéltárában helyezték el. A végvári rendszerben a legfontosabb gazdasági szerepet a váruradalmakat kormányzó tiszttartók (proyisores) játszották. Az 1571-i utasítás legtöbb pontja velük foglalkozik. Ügy látszik, hogy a katonai hatóságok befolyást akartak rájuk gyakorolni, mert az utasítás azt mondja, hogy *) Egy magyar lovas évi zsoldja az utasítás szerint 16 köböl gabona, ugyanannyi zab, 1 kassai hordó bor és 16 forint volt.
