Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

Joggal mondta az utasítás, hogy arról a tisztviselőről, aki a napi eseményeket csak cédulára jegyzi fel és nem vezet gondos pénztárkönyvet, fel lehet tételezni, hogy amikor számadását elkészíti, nem a valóságnak, hanem saját érdekének megfelelően számol. Hasonló módon ellenőrizte a kamara a harmincadhivatalokat is, különösen a tokajit, szikszóit és bártfait, ahol, úgylátszik, a legtöbb panasz merült fel. Fokozott munka várt a kamarai számvevőre és a melléje beosztott tisztviselőkre. Talán nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy a számvevés volt a kamara legfontosabb feladata. Ennek megfelelően az 1571 -i utasítás már kamarai számvevőhivatalról (officina rationaria) beszél, sajnos anélkül, hogy szervezetét pontosabban meghatározná. így csak a magyar kamara számvevőhivatala alapján feltételezhetjük, hogy a számvevőn kívül egy-két segéd és néhány irnok dolgozott benne. Munkájának súlyát az utasítás azáltal akarta növelni, hogy a számadások átnézésénél, amennyiben a tanácsban nélkülözhető, valamelyik tanácsos is legyen jelen. Az építészeti vonatkozású számadásokat pedig az építészeti főtiszt (supremus aedificiorum praefectus) vagy helyettese jelenlétében nézték át. Magának a számvevésnek a módja némileg megváltozott 1567 óta. Az átnézés eredményéről továbbra is a tanácsot értesítette a számvevőhivatal, a hivatalnokokkal a tanács nevében levelezett. A tisztviselőknek azonban csak akkor kellett személyesen megjelenniük, ha a számadásban hibák és hiányok mutatkoztak, s azokat írásban kijavítani vagy pótolni nem tudták. Ha csak kisebb összeg hiányzott, a kamara megelégedhetett azzal, hogy az illető tisztviselő kötelezte magát arra, hogy bizonyos időn belül meg fogja téríteni. Erről ideiglenes elismervényt kapott, amit a megtérítés után végleges érvényű felmentőlevélre cseréltek ki. Az évvégi számadásokon kívül nagy súlyt helyeztek a negyedévi kimutatásokra is. Ezeket a számvevőhivatal nemcsak az udvar számára készített és az egész-országrészt felölelő összesített kimutatásokhoz használta fel, hanem tételről-tételre ellenőrizte, s ha valami szabálytalanságot talált bennük, azonnal értesítette a tanácsot, hogy a bajnak még idejében elejét vehessék. A tisztviselők késlekedését azzal büntették, hogy annak, aki a negyedévi kimutatásokat 14 napon belül nem küldte be, negyedévi, annak pedig, aki az évvégi elszámolással egy hónapnál többet késett, félévi fizetését levonták. A kamara a maga kimutatásait negyedévenkint, valamint év végén is elkészítette, pontosan feltüntetve a jövedelmi ágakat, azokon belül a bevételeket, kiadásokat és hiányokat. A kimutatások eredményeit, a felmentőlevelek másolataival együtt, külön lajstromkönyvekben tartotta nyilván. Már az 1567-i utasításból kitűnt, de még sokkal inkább az 1571-iből, hogy a szepesi kamara igazi rendeltetése a végvárak fenntartása volt. »Az a legfontosabb nekünk, mondta a király nevében szóló utasítás, hogy ezt a tartományt, t. i. Felsőmagyaországot megtarthassuk. Ezt pedig isten után csak a végváraktól remélhetjük. Legyetek tehát, kötötte a tanácsosok lelkére, minden erőtökkel azon, hogy a végvárakat és a katonaságot mindennel ellássátok.« És ha elgondoljuk Kelet-Magyarország helyzetét a török és Erdély szomszédságában, ezt természetesnek kell találnunk. A szepesi kamara jövedelmeiből az udvar nem sokat láthatott, a folytonos háború, az állandó várvédelem valamennyit felemésztette. Ha a várbirtokok jövedelméből felesleg marad, mondta az utasítás, a kamara azon magyar lovasokat fogadn