Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Egyébként elrendelte, hogy az irattárat ne a tanácsteremben, hanem külön helyen őrizzék. A pénztárnoknak munkája sem fedte mindenben az eredeti elgondolást, de rajta kívülálló okok következtében. Az utasítás is elismerte, hogy az udvar az évi költségvetések kidolgozásával adós maradt, s a kifizetések mindig külön királyi rendeletek alapján történtek. Igaz viszont, hogy költségvetést kidolgozni nem is lett volna érdemes, hiszen sem a bevételekre, sem a kiadásokra nem lehetett előre számítani. A legtöbb bevétel be sem folyt a pénztárba, hanem rögtön a helyszínen kifizették. Hogy az elszámolás szabályszerűségét mégis biztosítsák, ezekről a hely színén kifizetett összegekről az illető adószedők, harmincadosok, tiszttartók stb. a pénztárnok nevére szóló nyugtákat kértek, azokat készpénz gyanánt szolgáltatták be a pénztárba a pénztárnok nyugtái ellenében, amelyeket az ellenőr és a számvevő továbbra is aláírt. A pénzügyigazgatás sikere természetesen azon múlott, hogy milyen tisztviselőket alkalmaznak. Az 1571-i utasítás etekintetben már szabadabb kezet engedett a kamarának. Sürgős esetben azonnal kinevezhette a hivatalnokot, a király hozzájárulását utólag is kérhette. A visszaélésak megakadályozására három módot látott a királyi utasítás. Az egyik az volt, hogy a megbízhatóknak bizonyult hivatalnokokat állásukban hagyják meg, még akkor is, ha a szükséges óvadékot letenni, vagy kezeseket állítani nem tudnak. A másik, hogy a kamara időnkint váratlanul vizsgáltassa meg a pénztári naplókat. A harmadik pedig, amit már az 1567-i utasítás is ajánlott, hogy az új hivatalnokoktól óvadékot követeljenek. Mert a tapasztalat azt mutatta, hogy azoktól, akik elszámolni nem tudtak, utólag a legritkább esetben lehetett csak valamit behajtani. A király felhatalmazta ugyan a kamarát a csalárd hivatalnokok megbüntetésére, sőt a súlyosabb esetek megvizsgálását a maga számára tartotta fenn, a kincstár kárán azonban ez már nem segített. Azt sem lehet mondani, hogy a tisztviselőket rosszul fizették és ezért nyúltak a király pénzéhez, hiszen az utasítások a fizetéseket magasnak találták és állandóan sürgették a kamarát, hogy az állások megüresedésekor szállítsa le. A XVI. század a tág lehetőségek kora volt és sokan akadtak, akik előre törtetve nem válogattak az utak között. Ilyen körülmények között természetes, hogy az ellenőrzésnek fokozott jelentősége volt. Minden fontosabb pénztár mellett ellenőri állást is szerveztek, s a kettős kulcsú ládát, amelyben a pénzt őrizték, a hivatalnok csak az ellenőr jelenlétében nyithatta fel. Az ellenőrnek minden be- és kifizetésnél jelen kellett lennie, naplóját nem készíthette utólag a pénztárkönyv alapján, hanem minden tételt azonnal fel kellett jegyeznie. Ha pedig azt vette észre, hogy a hivatalnok utasítása ellen cselekszik, rögtön értesítenie kellett a kamarát. Mindez nagyon szépen hangzott, de csak a papíron. Mert a valóságban pénztárnok és ellenőr rendszerint jól megértették egymást és a hasznot közösen vágták zsebre. Tudták ezt az udvarban is, ezért az ellenőrzésnek más módját is alkalmazták. Az 1571-i utasítás meghagyta, hogy valamelyik kamarai tanácsos minden negyedévben vizsgálja meg a végvárakat, elsősorban Szendrőt, Patakot és Tokajt. Ilyenkor a főkapitány is rendelt mellé valakit, hogy annál erélyesebben léphessen fel. Amint váratlanul megérkezett, azonnal átvette a tiszttartó naplóját és megkezdte a vizsgálatot. Abból, hogy a naplóban pontosan fel volt-e tüntetve napról-napra minden bevétel és kiadás, következtetni lehetett az illető hivatalnok egész működésére.
