Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
vallott tanának, szemben a törvényekre hivatkozó magyar irodalommal, egyik legerősebb bizonyítékát. A kérdést a törvények és utasítások alapján eldönteni nem lehet. A magyar közigazgatástörténet kötelessége, hogy a megoldást a tényleges helyzetet tükröző ügyiratok megszólaltatásával kísérelje meg, s érdeme, hogy a pozsonyi és szepesi kamara XVI. századi viszonyának tisztázásával ezen az eddig járatlan úton az első lépést megtette. 1 ) Az eredmény, amelyre jutott, igen érdekes és tanulságos, de csak azt lepi meg, aki a kor viszonyait mai szemüvegen keresztül szemléli, s a kiegyezés utáni osztrák-magyar kapcsolat értelmezéséhez keres merev közjogi formalizmussal analógiákat és bizonyítékokat a múltban. De a történelem, ha le nem alacsonyítják és lényéből ki nem forgatják, nem szegődik a politika szolgálatába. Ha a maga nyelvén szólnak hozzá, egészen más választ ad, mint ha értelmetlen kérdésekkel zaklatják. A szepesi kamara, leküzdve a kezdeti nehézségeket, az 1570-es években egyáltalában nem játszott alárendelt szerepet a pozsonyival szemben. Az utasítás rendelkezése tehát a gyakorlat tanúsága szerint ebben az időben a papiroson maradt. A pozsonyi kamara nem is erőltette, hogy az utasításban biztosított jogait érvényesítse. A helyzet a század végére önmagától változott meg. A szepesi kamara vezetői nem tudtak, talán nem is akartak az önállósággal élni, s az 1600-as évek elején a két kamara viszonya már a valóságban is úgy alakult, ahogyan az 1567-i utasítás előírta. A két kamara kapcsolatának további alakulása még megvizsgálásra vár. Valószínű azonban, hogy a XVI. század utolsó negyedéhez hasonlóan nem merev elvek befolyásolták, hanem az eleven élethez igazodott. Önállósága vagy alárendeltsége elsősorban attól függött, hogy kik vezették, valamint attól is, hogy a pozsonyi kamara élén kik állottak. Hivatalok életét ma is a bennük dolgozó tisztviselők tehetsége, energiája és szorgalma határozza meg, s ezek az erők a múltban még inkább érvényesültek. Hasonló meggondolással, ugyanilyen módszerrel lehet majd az udvari és a magyarországi kamarák viszonyára világot deríteni. Nyilvánvaló, hogy amikor az utasítások a döntést minden fontosabb kérdésben az uralkodó számára tartották fenn, ezáltal a királyi elhatározást sugalmazó udvari kamara befolyása előtt nyitottak kaput. Jellemző etekintetben, hogy a szepesi kamara 1567-i utasítása kimondta, hogy a magyar kancellária rendeleteinek csak akkor engedelmeskedjék, ha azokat a király, azaz az udvari kamara megerősítette. A szepesi kamarához érkező királyi rendeleteket nem a magyar kancellária, hanem az udvari kamara fogalmazta meg, annak elnöke, egyik tanácsosa és titkára írta alá. Ebből a gyakorlatból közjogi következtetést levonni azonban épp úgy nem lehet, amint felesleges a tételes közjogra hivatkozva az udvari kamara tényleges befolyását kétségbe vonni. A kamara a királynak tett jelentést, a döntésről a király nevében értesítették, akár a törvényeknek megfelelően a magyar tanácsban, akár azok ellenére az udvari kamara tanácsában született meg ez a döntés. Székhelye. A király leiratait már 1567. áprilisától kezdve a szepesi kamarához intézte, bár annak ünnepélyes beiktatására csak okt. 7-én került sor, addig még Pesthy Ferenc vezette az igazgatóságot. Közben döntöttek a székhely *) Ifj. Szenípétery Imre : A pozsonyi és a szepesi kamara viszonya a XVI. században. Domanovszky-emlékkönyv. Bp., 1937. 534—546. 1.
