Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

beleavatkozott a hadvezetésbe. Ez a felsőmagyarországi főkapitány és a kassai kapitány feladata volt, s a király megkívánta, hogy velük a legteljesebb egyetértésben járjon el, hiszen segítségükre, mint végrehajtó hatalom, szüksége volt, ha rendeleteinek bármely vonatkozásban is érvényt akart szerezni. Voltak a hadügynek közigazgatási és pénzügyigazgatási vonatkozásai is, különösen a XVI. és XVII. században, amikor a katonaság a végvárakban, mégpedig többnyire királyiakban, lakott. Mindegyik végvár egyegy királyi uradalom középpontja volt, esetleg távolabbi uradalmakat is a végvárak fenntartására jelöltek ki. A végvárak kapitányai (capitanei) és várnagyai (praefecti) nemcsak parancsnokok, hanem közigazgatási és pénzügyigazgatási tisztviselők voltak, nem is szólva a tiszttartókról (provisores), akik a várbirtokokat igazgatták. Mindannyian a kamarától függtek, a király a kamara javaslatára nevezte ki őket, tőle kapták utasításukat és neki számoltak el. A végvárak fölött, természetesen a kassai és a főkapitánynyal egyetértésben, a felügyeleti jogot a kamara gyakorolta. Ellenőrizte, hogy a kapitányok csakugyan annyi katonát tartanak-e, amennyi után a zsoldot felveszik, továbbá, hogy fegyelmet tudnak-e tartani. Az úgynevezett katonai szemlék (lustrationes militares) megtartására évenkint legalább egyszer, s váratlanul, megbízható szakembereket küldött ki, különös esetekben és nagyobb erősségekbe pedig maguk a kamara tanácsosai mentek. Az is gyakori volt, hogy az uralkodó egész bizottságot bízott meg a végvárak megvizsgálásával, amelyben a kamarai tanácsosok is helyet foglaltak. Minthogy a kincstár nem mindig rendelkezett készpénzzel, gyakran előfordult, hogy a katonaság zsoldját csak utólag tudták kifizetni. A tiszttartók gondja volt, hogy élelmezésben ilyenkor se szenvedjenek szükséget, az uradalomból élelmet és pálinkát, az állatok takarmányt kapjanak. Amikor azután a zsold megérkezett, az ellátás költségeit levonták belőle. A bormérésből eredő hasznot a várakban a kincstár a maga számára igényelte. A kamara belátására bízta, hogy a katonaság ellátásának intézésével külön élelmezési tisztet (praefectus annonae, victualium) bízzon meg, megfelelő fizetéssel és utasítással. - A várak építésére és jókarbantartására az utasítás szerint ugyancsak a kamara vigyázott. A szükséges ingyenmunkát (labor gratuitus) a megyék szolgáltatták, s ha vonakodtak, a kamara királyi rendeletet küldetett hozzájuk. Ágyuk, puskapor és egyéb hadianyag beszerzésében segítette, de egyben ellenőrizte a kapitányokat. Puskaporgyártásra salétromról és műhelyekről gondoskodott. Nemesi felkelés idején a kamara is segített a kapitányoknak. Szükség esetén a kamarai birtokokon élő jobbágyokat is felszerelték és hadba küldték. Viszonya a magyar és az udvari kamarához. Ami végül a magyar és az udvari kamarához való viszonyát illeti, az utasítás határozottan kimondta, hogy közvetlenül a pozsonyi kamarának van alárendelve és azzal együtt az udvari kamarától, mint az összes kamarák főhatóságától függ, s minden jelentékenyebb ügyben, mielőtt rendelkeznék, véleményüket és jóváhagyásukat kéri. Az utasításnak eme sokszor idézett, és azt lehet mondani, agyonmagyarázott helyében találja az osztrák közigazgatási irodalom a magyar kamarák függéséről és alárendelt helyzetéről