Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

korábban szabályozta, felhatalmazta azonban a szepesi kamarát, hogy ha a helyi viszonyoknak megfelelően valamilyen változtatást Iát jónak, annak életbeléptetését kérhesse. A király hozzájárulásával új harmincadhivatalokat is szervezhetett, vagy a régieket alkalmasabb helyre helyezhette át. A harmincados! és harmincadellenőri állások betöltésére különösen nagy súlyt helyezett az udvar. Mint minden kamarai állásra, ezekre is a király nevezte ki a hivatalnokokat, figyelembe véve a kamara javaslatát. A kinevezett a kamara előtt tett esküt, s mivel a visszaélések nagyon elszaporodtak, biztosítékul tisztségének egy évi jövedelmét letétbe kellett helyeznie, vagy ha ezt nem tudta előteremteni, kezeseket állíthatott maga helyett. A tisztviselői fizetéseket a király jóváhagyásával a kamara állapította meg. Az utasítás hangsúlyozta, hogy ahol lehet, csökkentse az illetményeket. A harmincadosok utasításának általános tervezetét az udvari és a magyar kamara már korábban kidolgozta. A szepesi kamara is ezt a tervezetet vette alapul, amikor elkészítette a király nevében szóló utasításokat. Tekintettel volt azonban a helyi viszonyokra is, s azokhoz alkalmazkodva egyes pontokon változtathatott. Ezeket az utasításokat ekkor az elnök, egyik tanácsos és a titkár írták alá, s a kamara rendelkezésére bocsátott királyi titkos pecséttel erősítették meg, amely, amint az utasítás megjegyezte, némileg különbözött attól a pecséttől, amit a magyar kamara használt. Csak később alakult ki az a gyakorlat, amely szerint az utasítások a kamarai számvevőhivatalban keltek. A királyi sóbányászat, úgy látszik, szünetelt a felsőmagyarországi részeken. Erre mutat az utasításnak az a rövid mondata, amely sókamarák felállítását ígéri és azok megszervezését a szepesi kamara feladatának szánja. A különböző országos és helyi adók és illetékek (dica, taxa, census civitatum, lucrum camerae) behajtását, a korábbi igazgatósághoz hasonlóan, továbbra is a szepesi kamara irányította. Visszaélések különösen az országgyűléseken megszavazott hadiadó (contributio dicae) beszedése körül voltak napirenden, annál is inkább, minthogy kamarai és rendi adószedők vegyesen kezelték, hatalmas földesurak seregük tartására maguk hajtották be. A kamara igyekezett legalább a maga embereit rendben tartani. Az adószedők utasításába belevette, hogy minden jobbágynak adjanak nyugtát (scheda), amivel igazolhassák, hogy az adót már megfizették és ami által magukat az adószedőket is ellenőrizni lehetett. Megtiltotta azt az általános szokást, hogy kamarai tisztviselők egyben adószedők is legyenek, vagy tizedet béreljenek azokon a helyeken, ahol a kamara szokott. A tisztviselői Összeférhetetlenségnek, a hivatalnoki etikának egyik jellemző példáját figyelhetjük meg ebben a rendelkezésben. A büntetésül elkobzott javak, áruk, továbbá a bírságok (mulctae) jövedelme ekkor még nem emelkedett arra a jelentőségre, mint a század végén, a nagy fiskális pörök korában. A kamara ügyelt arra, hogy a tisztviselők csak az őket megillető hányadot vonják le, a többit a kincstárnak szolgáltassák be. Szemben a magyar kamarával, amelynek utasításai csak pénzügyigazgatási és azzal kapcsolatos közigazgatási feladatokat említenek, nem tekintve a kamarai birtokokon gyakorolt földesúri jogot, továbbá a kamarai ügyekben kamarai tisztviselők fölött gyakorolt bírói hatóságot, amely a szepesi kamarát is megillette, ez utóbbit az uralkodó kezdettől fogva Kelet-Magyarország összes ügyeiben, tehát a hadi vonatkozásuakban is, központi ellenőrző és irányító szervéül szemelte ki. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy