Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

Átnézte a számadásokat, a hibákat kijavította, de a végső döntés joga a kamarát illette meg. Mégis, az eleven életet a megsárgult papirossal tévesztenénk össze, ha fontosságát és jelentőségét az utasítás betűi alapján csökkenteni próbálnánk. A harmincadosokat és vámosokat, az adó-, tized- és bányabérszedőket, a sóhivatalnokokat, az uradalmak tisztviselőit, ha a kamara nevezte is ki, de Werner és Thorda választották ki, ők érintkeztek velük, számadásaik bizonyítékait ők minősítették hiteleseknek, s a pozsonyi kamara távol ülésező tanácsos urai aligha tehettek egyebet, mint hogy javaslataikhoz hozzájárulásukat adták. Területileg nem jelölte ki pontosan az utasítás az igazgatóság hatáskörét. Csak annyit mondott, hogy a Tiszán inneni és túli megyék tartoznak illetékessége alá. így csak feltehetjük, hogy a későbbi szepesi kamara területén képviselte az uralkodói hatalmat, mégpedig a királyi, azaz állami jövedelmek valamennyi ágában. A hadi adó (subsidium) beszedésére az adószedőket (dicatores) Werner és Thorda jelölték ki és küldték szét azokba a megyékbe, amelyeket a magyar kamara megnevezett. Megbízólevelüket azonban a királytól, utasításukat pedig a magyar kamarától kapták. Működésüket az igazgatóság ellenőrizte, számadásukat (ratio, regestum) itt nyújtották be. Thorda átnézte azokat, s ha hibát talált bennük, felszólította az adószedőket, hogy javítsák ki. Azután pedig a bizonyítékul mellékelt fizetési meghagyásokkal (commissiones erogationum) és nyugtákkal (quietantiae) együtt a magyar kamara elé • terjesztette a számadásokat, a végső jóváhagyás és a felmentés joga ugyanis a kamarát illette meg. Thorda ügyelt arra is, hogy az adószedők a számadást ne halogassák, hanem az adó beszedése után azonnal számoljanak el. Az adószedéssel kapcsolatos minden vitás kérdésben a kamarához fordult és annak meghagyása szerint rendelkezett. A pénzben befolyt adót az adószedőktől átvette és a kamarának számolt el róla. A pénztár kezelésére a kamara költségén pénztárost tarthatott, de működéséért felelősséget kellett vállalni. A királyi jövedelmek legdúsabb forrásai a külkereskedelmi vámok, a harmincadok (tricesimae, vectigalia) voltak, érthető tehát, hogy az utasítás elsősorban a harmincadosok (tricesimatores) és a melléjük rendelt ellenőrök (contrascribae) gondos megválogatását és működésük szemmeltartását bízta az igazgatóság gondjára. Kinevezésük és elbocsátásuk jogát azonban a kamara számára tartotta fenn, utasításukat a kamarától kapták, fizetésüket, valamint azt, hogy hány lovast tarthatnak, a kamara állapította meg. Számadásukat minden negyedév végén az igazgatóságnak nyújtották be, ahol azokat ugyanúgy intézték el, mint az adószedők elszámolásait. Keletmagyarországon az egyházi tized (decima) egy részét a kamara bérelte és jövedelmét a vidék várainak*) fenntartására fordította. A tizedszedőket (decimatores) a kamara hozzájárulásával ugyancsak az igazgatóság bízta meg, működésüket ugyanúgy ellenőrizte, számadásukat átnézte, mint az adószedőkét és a harmincadosokét. A természetben behajtott tizedet, bort, búzát stb., az élelmezőmesterek (magistri victualium) vették át, akik minden év végén az igazgatóságnak számoltak el róla, hogy mit mire adtak ki és mennyit raktároztak el. A háborús időkben a magánföldesúri bányákat nem igen művelték, az utasítás ezért Thorda belátására bízta, hogy szükség esetén a kamara *) Az 1554-i utasítás Sáros és Murány várakat, valamint Kassa városát említi.