Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Lelkére kötötte, hogy gyűjtse Össze és állítsa egybe a régi és új törvényeket és az országos határozatokat, azokat gondosan tanulmányozza át, hogy működése során velük ellentétbe ne kerüljön. Ha pedig úgy látja, hogy a régi gyakorlaton az idők folyamán a kamara kárára változtattak, vagy valamilyen előnyös intézkedés feledésbe merült, a kérdést alaposan vizsgálja meg és azután adja elő véleményét, hogyan lehetne a kincstáron esett sérelmet orvosolni. Pontosabban szabályozta az utasítás a tanácskozás rendjét és a határozathozatal módját is. A hivatalt most már határozottan kamarának, vezetőjét elnöknek (praefectus), a tanács tagjait tanácsosoknak (consiliarii) nevezte. Az elnöki tisztséget Thurzó Ferenc nyitrai püspökre bízta, a tanácsba Pétervárady Balázs jászói prépostot, egyben pénztárost, Werner György sárosi kapitányt, Kisserényi Ferenc számvevőt, Dessewffy Jánost és Szerémi Sebestyén titkárt nevezte ki. A tanácskozás ideje d. e. 6-tól 9-ig, d. u. 1-től 4-ig tartott. Vasár- és ünnepnapokon csak akkor ültek össze, ha rendkívül sürgős ügyben kellett határozniuk. Minden tanácsost egyhavi szabadság illetett meg, amit két részletben is kivehetett. A távozásra az elnök adott engedélyt, aki ügyelt arra, hogy a hivatal működése a szabadságok miatt fenn ne akadjon. Az elnököt a rangidős tanácsos helyettesítette. Aki a megengedett időn túl távolmaradt, fizetéséből a megfelelő napidíjakat levonták. A tárgyalás alá kerülő ügyek sorrendjét az elnök határozta meg. Először a legfontosabb és legsürgősebb kérdéseket tűzte napirendre, a titkárral és a számvevővel folytatott megbeszélés alapján. Ha azonban a tanácsosok többsége nem volt jelen, a fontosabb ügyeket félretette. Minden ügyet az elnök terjesztett elő, majd a tanácsosok véleményét kérte. Még pedig először azét, aki a kérdést legjobban ismerte. Az utasításból nem tűnik ki, hogy a tanácsosok az ügyiratokat tárgyalás előtt áttanulmányozták, de ez megtörténhetett. Abból, hogy először az a tanácsos szólalt fel, aki az ügyet legközelebbről ismerte, teljes határozottsággal még nem következtethetünk arra, hogy az előadói (referensi) rendszer a magyar kamara ügyintézésében már ekkor kialakult, 1 ) bár kétségtelen, hogy a fejlődés kezdettől fogva ebben az irányban haladt. Egész biztosnak vehetjük pl., hogy a pénztári kérdésekben a pénztárnok, a számviteli ügyekben pedig a számvevő adta le elsőnek véleményét és szavazatát. A többi tanácsos azután rangsor szerint nyilatkozott, majd végül az elnök megtette utólagos észrevételét. A határozatot azonban nem a saját ítélete, hanem a tanács többségének döntése alapján mondta ki. Ha pedig a szavazatok száma megoszlott, a tanács nem határozott, hanem az ügyet, mindkét rész részletes indokaival együtt, az uralkodó elé terjesztette, még pedig vagy szóban vagy írásban. A kamara elnöke, sőt a tanácsosok is, igen sűrűn megfordultak a királyi udvarban. A tanácsjegyzőkönyveket a titkár vezette, ő készítette a fogalmazatokat is. Munkájára nézve az utasítás lényeges újítást nem tartalmazott, legfeljebb annyit, hogy a fontosabb ügyekben szerkesztett jelentéseken fel kellett tüntetnie, hogy az ülésen kik voltak jelen. A titkár ügyelt fel az irodára és az irattárra, az utasítás azonban sem a segédhivatalnokok személyére, sem feladatukra bővebb rendelkezést nem tartalmazott. Üj volt azonban az a meghagyása, hogy a királyi aláírásra felküldött kamarai kiadványokat a *) Ezt vallja Acsddy Ignác: Magyarország pénzügyei I. Ferdinánd uralkodása alatt. Bp., 1888. 58. 1.
