Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
a kamarában, sem a rendi kiküldöttekben nem bíztak, hanem külön királyi emberre ruházták a befolyó összegek kezelését, csak azt kötve ki, hogy magyar legyen (XV. t.-c.). 1 ) 1547-ben ismét két rendi kincstartót választottak, egy főurat és egy nemest, akiket egyben a hadsereg számbavételével is megbíztak. Melléjük az uralkodó ellenőrül egy kamarai tanácsost rendelt. 2 ) Az országgyűlési emlékek tehát azt bizonyítják, hogy a kamara döntő szerepet játszott a hadiadó, azaz a rendkívüli királyi jövedelmek beszedése és felhasználása körül is. Ezen a téren azonban a rendekkel karöltve járt el, azok felügyelete alatt állott, sőt olykor csak ellenőrzésükre szorítkozott. Más volt a helyzet a rendes királyi jövedelmek igazgatásában. A rendek csak egy ízben (1545: XLII. t.-c.) kísérelték meg, hogy a kamara helyére kincstartóságot állítsanak, I. Ferdinánd azonban kísérletüket a felségjogokba való illetéktelen beavatkozásnak minősítette és erélyes hangon szögezte le, hogy miként minden magánembernek, a királynak is joga van hozzá, hogy jövedelmeivel korlátlanul rendelkezzék. A kamara 1548-iki utasítása. A kamarai pénzügyigazgatás a Habsburg-birodalom egész területén bevált és egységes elvek alapján irányította az államgazdaságot. 1537-ben az udvari, 1539-ben az alsóausztriai, 1548-ban pedig a cseh és a magyar kamara számára adott ki az uralkodó új utasítást, amely az ügyintézés minden fontosabb mozzanatára kiterjeszkedett és amelyen a magyar kamara működése az egész XVI. és XVII. századon keresztül alapult. Kétségtelen, hogy egy hivatal szervezetét és működését egyedül az utasítások alapján ugyanúgy nem lehet tökéletesen megismerni, ahogyan felsőbb hatóságokhoz való viszonyának felderítésére sem elegendő a törvények és szabályrendeletek ismerete. Az utasítások mindig csak azt mutatják meg, hogy a hivatalnak milyennek kehett volna lennie ; hogy milyen volt, az csak akkor állapítható meg, ha az utasításokon kívül a működése során keletkezett és korunkra maradt iratokat is megvizsgáljuk. Erre a feladatra azonban csak a rendszeres részletkutatás vállalkozhatik. Minthogy ez a magyar kamarával eddig még nem foglalkozott, meg kell elégednünk az utasítások felvilágosításával. Jelentőségüket különben sem szabad lebecsülnünk. Mert ha a gyakorlat nem is követte mindenben az elmélet által kitűzött irányelveket, többé-kevésbbé mégis hozzájuk igazodott, hiszen azokat is a mindennapos tapasztalat alapján állapították meg. Továbbá azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy hivatal működésének nem minden részletéről maradt írásos nyom, s azok közül sem mind jutott korunkra. Az utasítások világot derítenek a hivatali ügyintézés olyan, mozzanataira is, amelyekről mit se tudnánk, ha csak a fennmaradt iratokból kellene következtetnünk. A magyar kamara 1548-i utasítása sokkal részletesebben és szabatosabban rendelkezett, mint a korábbiak, bár a testületi igazgatás már 1528-ban lefektetett alapelvein semmit sem változtatott. A kamara hatáskörét, leealább is elvben, továbbra is kiterjesztette Szlavóniára, Horvátországra, sőt Erdélyre is; feladatául ezúttal is azt jelölte ki, hogy minden királyi birtokot, az összes rendes és rendkívüli jövedelmeket számba vegye és azoknak minél gazdaságosabb igazgatására vonatkozólag intézkedjék, illetve fontosabb kérdésekben javaslatokat terjesszen az uralkodó elé. *) u. o. IIL, 48. i. fi ) U. o. III., 136—137., 156. I.
