Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Kimondotta, hogy az adó beszedésére egyedül a kamara jogosult és akinek a királytól valami járandósága van, azt a kamarai pénztártól vegye fel, hogy a kamara, azaz az államháztartás pénzügyi egyensúlya fel ne billenjen. A török veszély állandóan fenyegetett és nem engedte meg, hogy király és rendek között a pénzügyigazgatás kérdésében ellentétek merüljenek fel. Az országgyűlések csak azt kívánták, hogy az adót hadi célokra fordítsák, az adókezelés terén nem támasztottak nehézségeket. Ezzel azonban nem tudták biztosítani, hogy az önkényre hajló birtokosok a törvény rendelkezésének tényleg eleget is tegyenek. A kamarai adókezelés sem bizonyult kifogástalannak, úgyhogy szinte minden esztendőben más megoldással kísérleteztek. 1537-ben például az országgyűlés két adókezelőt (dispensator) választott, egyet a főurak és egyet a nemesek közül. Melléjük a király is kirendelt egy kamarai tanácsost, hogy az adó beszedését és hovafordítását közösen intézzék. 1 ) Ugyanebben az évben, a nyitrai részleges gyűlésen, a rendek, Thurzó Elek helytartó kezdeményezésére, egészen a maguk kezébe akarták keríteni az adóügyeket, a magyar tanács azonban, élén Várday Pál esztergomi érsekkel, tiltakozott a magyar kamara hatáskörének megsértése ellen, hiszen, mondották, az ország csak a kamarához köteles az adót beszolgáltatni. 2 ) Az uralkodó a kényes kérdést úgy oldotta meg, hogy á rendi adóbiztos mellé kiküldötte a kamara egyik tanácsosát is. 3 ) Az 1542-i besztercebányai országgyűlésen megint új gondolat merült fel. A főurak országos kincstartókat akartak választani, a köznemesség pedig megyénkint 2—2 nemest bízott meg, hogy a befolyó adón mindjárt katonákat fogadjanak. A király mindkét tervhez hozzájárult. A főurak a kincstartóknak fizettek, a nemesség a megyei adószedőknek. Az uralkodó pedig ellenőröket (lustratores) küldött ki, akik a rendi katonaságot számbavették. 4 ) Az állandó török veszély tehát az adókezelésnek jellegzetes magyar faját hozta szokásba. A rendek eleinte hajlandók voltak az adó kezelését teljesen az uralkodóra, illetve a kamarára bízni. Feltehetjük azonban, hogy a kamara a pillanatnyi szükségnek nem tudott azonnal eleget tenni. így a rendek arra az elhatározásra jutottak, hogy saját maguk fogadnak az adón katonaságot. Ezt az uralkodó sem ellenezte, csak azt kötötte ki, hogy a rendi adószedőket ellenőrizhesse. A lustratorok személyében ekkor találkozunk először hadibiztosokkal. A rendi adókezelőkben viszont a tartományi biztosok őseit figyelhetjük meg. A helyzet azonban óráról-órára változott. Egyik pillanatban a rendi, a másikban újra a fejedelmi adóigazgatás látszott célravezetőbbnek. Az 1542-i pozsonyi országgyűlés újra úgy határozott, hogy az adót a megyei adószedők a főispánok útján a kamarához szolgáltassák be, a kamarát pedig a rendek által választott főúr és köznemes ellenőrizze. 5 ) Az 1543-i besztercebányai országgyűlésen viszont ismét a rendi adókezelés mellett döntöttek. A X. és XI. t.-c.-ben úgy rendelkeztek, hogy az adót a főurak maguk, a nemesek pedig e célra választott esküdtek útján hajtsák be, 20%-át szolgáltassák be a kamarának, 75%-án fogadjanak katonákat, 5%-át pedig a megyei költségek fedezésére fordítsák. 6 ) 1546-ban sem x ) 1537 : 8, 11. t.-c. 2 ) ... cui uni nos tributarios esse opportet.. . Magyar Országgyűlési Emlékek. II., 37. 1. 8 ) U. o. II., 30., 37., 39—40., 50—51. 1. *) U. o. II., 398. 1. 6) U. o. II., 411. I. 6 ) U. o. II., 556. 1. •
