Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

egyéb földesúri és felségjogon élvezett szolgáltatások és illetmények állapotáról, továbbá a pénzverésről, valamint arról, hogy miként lehetne mindezeket gyarapítani és jövedelmezőbbé tenni. Az uralkodó őszintén elismerte, hogy az országot nem ismeri, de tudta, hogy természeti kincsekben rendkívül gazdag területnek jutott birtokába és kamarájától várta a szétzüllött királyi és államgazdaság rendbehozatalát. Mindez körültekintő, hosszadalmas munkát igényelt, amelynek eredményét csak évek vagy évtizedek multán várhatták. Valószínű, hogy egyelőre minden a régiben maradt és a kincstárba kevés pénz futott be. Az utasítás mégis körültekintő gondossággal szabályozta a pénztári kezelés részleteit. A kamara keretén belül külön pénztárosi állást szerveztek, akit ekkor még kamaramesternek (magister camerae) neveztek. A kamaramester tanácsosi rangot kapott, s amikor ideje engedte, jogában állott az üléseken megjelenni és részt venni a tanács munkájában. A kamarához befolyó összegeket a kincstartó vette át, nyugtát adott róluk, amelyet a pénztáros is aláírt. Azután, ugyancsak nyugta ellenében, átadta a pénztárosnak, aki a bevételekről (perceptiones) és a kiadásokról (erogationes) rendszeres számadáskönyvet {liber computorum) tartozott vezetni. A kifizetésekre a kincstartótól vagy a tanácsosoktól kapott rendeletet, akik az uralkodó által évenkint előre megállapított költségvetés (status) kereteit csak akkor léphették túl, ha erre a királytól külön felhatalmazást kaptak. A kifizetésekről szintén nyugtákat kért és azokat mellékelte a számadáskönyvhöz. Készen kellett állnia, hogy bármely pillanatban elszámolhasson, év végén pedig a kincstartóval együtt a tanács előtt tett jelentést működéséről. Minden számadást ugyanis, amely a kamarához befutott, elvben a tanács vizsgált felül. Ebben a munkában külön tisztviselő állott rendelkezésére, a számadásmester (magister computorum), akit a számadáskönyvek őrének (custos librorum) is neveztek. A beterjesztett számadáskönyveket oldalról-oldalra átnézte, összehasonlította a mellékelt igazoló iratokkal és ha valami eltérést talált, értesítette róla a tanácsot. A tanács azután ezekről is, meg a rendben találtakról is jelentést tett a királynak, amelyhez vagy az eredeti számadáskönyveket, vagy róluk a számvevő által készített kivonatokat is csatolta. A számadások jóváhagyásának vagy elvetésének joga ugyanis nem a kamarát illette meg, hanem az uralkodót. A felmentőleveleket (literae computorum) a számvevő készítette el, a többi kiadvány mintájára a kincstartó, egyik tanácsos és a titkár írta alá, majd felküldtek az udvarba, ahol a király kézjegyével megerősítette, megpecsételtette és továbbítás végett visszaküldte a kamarához. A számadásra vonatkozó összes iratokat, könyveket és igazolásokat a számvevő őrizte meg, s lajstromkönyvet vezetett róluk. A külön számvevőhivatal feltételei tehát már 1528-ban adva voltak. Az utasítás Kisserényi Ferenc személyében az első számadásmester nevét is megörökítette. Ugyancsak megnevezte az első titkárt, Thury Ferencet. A kamara ügyintézésében a titkár játszotta a legfontosabb szerepet. Jelen volt a tanács ülésein és feljegyezte a határozatokat. Arról nem szólt az utasítás, hogy neki is szavazati joga lett volna, bár a tanácsosi címet ő is megkapta. Jegyzetei alapján azután megfogalmazta a kiadványokat. Az utasítás nem részletezte, hogy a fogalmazatokat ki nézte át és hagyta jóvá. Valószínű, hogy ez az elnök: feladata volt, a fontosabbakat pedig a titkár felolvasta a tanácsban. Ügyelt arra, hogy az Írnokok a fogalmazatokat helyesen és rendesen tisztázzák le. A letisztázott kiadványokat, amelyek az utasítás szerint a király nevében