Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

keltek, a kincstartó, az egyik tanácsos és a titkár írták alá, majd megpecsételték a kamara őrizetére bízott királyi titkos pecséttel. Ezt a pecsétet kettős zárú dobozban őrizték, amelynek egyik kulcsát a' kincstartó, a másikat pedig a titkár tartotta magánál. A fontosabb kiadványokat azonban, adomány-, hűbér- és zálogleveleket, kötelezvényeket, utalványokat, számadások jóváhagyását stb., a kincstartó és a tanácsos aláírásával felküldtek az udvarba, ahol az uralkodó is aláírta és megpecsételtette. így kerültek vissza a kamarához, illetve a titkárhoz, aki utolsónak írta rájuk nevét, mielőtt postára bízta őket. Hogy mindezek az intézkedések mennyiben valósultak meg, nem tudjuk. Erre a kérdésre a kamara kiadványait vizsgáló újkori oklevéltan hivatott feleletet adni. A kamara levéltára csak 1531-től kezdve maradt fenn, amikor Pozsonyban újraszervezték. Az 1528-i utasítás az alhivatalnokokról nem emlékezett meg, bár külön irodáról (cancellaria) és lajstromhelyről (registratura), azaz irattárról, említést tett. Mindkettőnek élén a titkár állott, akit tehát e segédhivatalok vezetőjének tekinthetünk, már amennyiben a tisztázó és lajstromozó írnokokat segédhivatalnak nevezhetjük. Az utasításból következtethetjük, hogy a kamarához érkezett iratokat és a kiadványok fogalmazatait gondosan megőrizték és lajstromba foglalták. A titkár feladata volt, hogy az irattárat időnkint átnézze és ha úgy találta, hogy valamilyen ügy elintézetlenül maradt, vagy hogy az uralkodó érdekét valamilyen veszély fenyegeti, jelentést tegyen a tanácsnak. A szolgaszemélyzetről az utasítás ugyancsak hallgatott, de feltehetjük, hogy egy-két futár, kapus és esetleg fűtő már ekkor rendelkezésére állott az új hivatalnak. Közigazgatástörténeti irodalmunk ezekkel a szervezeti kérdésekkel ezideig csak mellékesen foglalkozott, ami annál feltűnőbb, mert a leggyakrabban a magyar kamarát választotta vizsgálata tárgyául. Igaz viszont, hogy szinte kizárólag egyetlen szempontból nézte, abból t. i., hogy milyen viszonyban állott az uralkodóhoz és az udvari kamarához. De még erre a kérdésre sem tudott megnyugtató feletetet adni. Vizsgálata alapjául ugyanis kizárólag a törvényeket és az utasításokat tette meg, amelyeknek homályos, ellenmondásokkal teli szövegében bőven talált érveket a jogi függetlenség, meg a tényleges függés bizonyítására is. A probléma módszeres megoldása csak akkor várható, ha a kutatást a törvényeken és szabályzatokon kívül a tényleges gyakorlatot megmutató ügyiratokra is kiterjesztik. De itt is két lényeges körülményre kell ügyelni. Először, hogy a magyar kamarához a király nevében érkező rendeleteket kik sugalmazták és fogalmazták. Másodszor, hogy a kamara ezeknek a rendeleteknek mennyiben engedelmeskedett. Csakis így remélhető, hogy sikerül majd minden kétséget kizáróan megállapítani a kamara tényleges helyzetét egyrészt az uralkodóval és az udvari hatóságokkal, másrészt az alája rendelt alsófokú hivatalokkal szemben. A törvények és az utasítások csak jogi helyzetét világítják meg. Egyelőre meg kell elégednünk ennek ismertetésével. Az 1528-i utasítás egyetlen helyen sem említi, hogy a magyar kamara az udvarinak alája lenne rendelve. Annál erősebben hangsúlyozza azonban az uralkodótól való függését. A király a végső döntés jogát minden jelentősebb kérdésben magának tartotta fenn. A fontosabb kiadványokat, amint láttuk, sajátkezűleg írta alá és az udvarban pecsételtette meg. A kamara csak olyan célokra fizethetett ki, amelyeket vagy a költségvetés tüntetett fel, vagy külön rendelet állapított meg. Az alsófokú tisztviselők számadásait végső