Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
volt. Annak még nincs nyoma ebben a korban, hogy a bonyolultabb kérdéseket az elnök előzetes tanulmányozásra szétosztotta volna a tanácsosok között. Az utasítás csak annyit rendelt el, hogy hallgassa meg a véleményeket és mondja ki a határozatot. Azt is csak következtethetjük, hogy a többi testületi hivatalhoz hasonlóan a határozatot a tanács szótöbbség alapján hozta. A testületi szervezet mellett az állandóság jellemezte az új pénzügyi hatóságot. A kincstartó lehetőleg mindig a hivatal székhelyén tartózkodott, ha pedig távoznia kellett, valamelyik tanácsost bízta meg helyettesítésével. A kamara akkor sem szakította meg működését, ha egy-két tanácsosa hiányzott, ami gyakran előfordult, hiszen jóformán állandóan bizottságok járták az országot, hogy a királyi jövedelmek és birtokok kezelését a helyszínen ellenőrizzék. Ezekben a bizottságokban pedig mindig volt egy-két kamarai tanácsos is* A kamara lett ugyanis az országban szétszórtan működő összes királyi gazdasági és pénzügyi tisztviselők központi fölöttes hatósága. I. Ferdinánd tehát az újkori közigazgatás harmadik követelményének, a központosításnak, nemcsak az udvari, illetve birodalmi szerveknél tett eleget, hanem egyes országain belül is megvalósította azt. A magyar kamara hatáskörét a szűkebb értelemben vett Magyarországon kívül kifejezetten kiterjesztette Erdélyre, Szlavóniára, Horvátországra és minden más tartományra és helyre, amely hozzája tartozott.A vidéki tisztviselők eddig szinte teljesen függetlenül látták el hivatalukat, ami természetesen nagy rendetlenségre és sok visszaélésre vezetett. Az uralkodó ennek a zűrzavaros helyzetnek azáltal akart véget vetni, hogy meghagyta a kamarának, készítsen az alsófokú hivatalok számára pontos és részletes utasításokat és kötelezte azokat, hogy számadásaikat évről-évre a kamara elé terjesszék. A kamara feladata. A kamara feladata ugyanis három részre oszlott, a központi igazgatásra, a befolyó jövedelmek pénztári kezelésére, s végül az ellenőrzésre, azaz a számadások felülvizsgálására. Hogy első feladatának eleget tehessen, először is tiszta képet kellett nyernie az összes királyi javakról és jövedelmekről. Ez korántsem volt egyszerű dolog, éppen mert korábban a központi ellenőrzés teljesen hiányzott. A Jagellók felületes és rendszertelen gazdálkodása a királyi, illetve az azzal azonos állampénztárt kiürítette, e kor történetéből eléggé ismeretes, hogy még az udvar napi szükségleteit is nehezen tudták kielégíteni. A jövedelmi források szinte kivétel nélkül zálogba kerültek, az uralkodók állandó zavarukon kisebb-nagyobb kölcsönök felvételével segítették. A hitelezők II. Lajos halála után I. Ferdinándot rohanták meg, aki a magyar kamarát legelőször azzal bízta meg, hogy ezeknek a követeléseknek jogosságát megvizsgálja és az adósságok kiegyenlítéséről tárgyaljon. Másodszor az elzálogosított javak és jövedelmek számbavételét kötötte lelkére és felszólította, tegyen javaslatot, hogyan lehetne azokat visszaváltani. Minden záloglevelet külön meg kellett vizsgálnia, s ha érvénytelennek vagy hamisnak bizonyult, a zálogot azonnal visszakövetelte. Ha pedig érvényét elismerte, lemásoltatta, hogy feledésbe ne merüljön, s hogy alkalomadtán kiváltására lépéseket tehessen. Harmadszor pedig jelentést kellett tennie az összes királyi jószágok, halász- és vadászhelyek, szőlők, várak, bányák, harmincadok, vámok, révek, tizedek és
