Soós László (szerk.): Magyar Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1867-1918. A Khuen-Héderváry és a Tisza kormány minisztertanácsi jegyzőkönyvei - A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 56. (Budapest, 2018)
2. kötet - B. Tisza István kormányának jegyzőkönyvei
„Horvát-Szlavón- és Dalmátországok királya” cím is felvétetik, de ez a pénzekre vonatkozik, és mint speciális rendelkezés más viszonyokra ki nem terjeszthető. Ami a bán úrnak az 1868: XXX. te. 2. §-ára való hivatkozását illeti, ez a § nem rendeli azt, hogy valahányszor olyan viszonyról van szó, amely a Magyar Korona összes Országait illeti, Ö Felségének címében a társországokat mindig külön ki kellene emelni. Hogy ilyen következtetés az 1868: XXX. t. cikknek sem 2., sem más egyéb §-ából nem vonható, és hogy „Magyarország apostoli királya” az a rendes cím, amely О Felségét, mint a Magyar Korona összes Országainak uralkodóját illeti, azt mutatja a fent említett 1868. évi november hó 14-én kelt legfelsőbb kézirat mellett egész közjogi gyakorlatunk, aminek igazolása végett hivatkozhatom többek közt nemzetközi szerződéseink rendes bevezetésére és arra, hogy О Felsége még ama törvények szentesítésénél is, amelyek Magyarország és társországai közt közösek, ezt a címet használja: „Ausztriai császár, Csehország királya stb. és Magyarország apostoli királya.” 0 Felsége címe azért használtatik ekként: „Ausztriai császár és Magyarország apostoli királya”, mivel 0 Felsége ezen két fejedelmi méltóságot viseli és Magyarország és társországai felett egyaránt csak magyar királyi minőségben uralkodik, a „Dalmát-Horvát- és Szlavónországok” királya cím pedig csak a magyar királyi méltósággal együtt járó cím, amelynek az említett ítéletek bevezetésében való használata nemcsak felesleges, hanem arra a téves közjogi következtetésre is alapot szolgáltathatna, mintha О Felsége a társországokban nem mint magyar király, hanem mint Dalmát-Horvát-Szlavónországok királya uralkodnék. Az 1868: XXX. te. 62. és 63. §-aiban; melyre a bán úr szintén rámutat, egyáltalában nincs szó sem О Felségéről, sem pedig О Felségének címéről. A horvát-szlavón-dalmát miniszter úr ezen érveléssel szemben felhozza, hogy a fentebb említett legfelsőbb elhatározás csak az idegen hatalmakkal való érintkezésre és a kötendő államszerződésekre irányadó, de nem terjed ki a belső vonatkozásokra. Ez a magyarázat véleményem szerint azért nem megfelelő, mert az idézett legfelsőbb kézirat - amint szövegéből kitűnik - a külügyi vonatkozásokat „különösen” kiemeli ugyan, de nem szorítkozik azokra. A horvát-szlavón-dalmát miniszter úr nem véli továbbá az 1895. évi XXXI. te. 9. §-ában foglalt, általam idézett rendelkezést a jelen esetre nézve precendensül elfogadhatónak, mert szerinte - ha О Felségének címe a konzuH bíróságok ítéleteinél törvényes szempontból az idézett legfelsőbb kézirat szerint volt is megállapítható, ez csak azért történhetett, mert ezek a bíróságok idegen országokban ítélkeznek, s ennélfogva azon állami közegek sorában szerepelnek, amelyek a külügyminiszter reszortjába tartoznak. Ez az észrevétel összefüggésben áll azzal a felfogással, amelynek tévességére már rámutattam, mintha ti. az 1868. évi legfelsőbb kézirat О Felségének címezését csak a külső vonatkozások számára állapította volna meg, de az észrevétel még az utóbbi szempontból sem találó, mert a konzuli bíróságok igazságszolgáltatása nem külföldi igazságszolgáltatás. Ha másként állana is a dolog - folytatja a horvát-szlavón-dalmát miniszter úr - hangsúlyoznia kell, hogy precedens esetek törvényeket meg nem változtathatnak. Véleményem szerint az 1891. évi XXXI. te.342 9. §-a nem változtatta meg a Magyar- ország és társországai közt fennálló viszonyra vonatkozó törvényeket, hanem összhangban van azokkal, és így az idézett 9. §-ra mint precedens esetre joggal lehet hivatkozni. 342 1891. évi XXXI. törvény. A konzuli bíráskodás szabályozásáról. 553
