Soós László (szerk.): Magyar Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1867-1918. A Khuen-Héderváry és a Tisza kormány minisztertanácsi jegyzőkönyvei - A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 56. (Budapest, 2018)

2. kötet - B. Tisza István kormányának jegyzőkönyvei

Mindezekkel szemben elégségesnek tartom arra utalni, hogy ezt a kérdést a magyar minisztertanács a már hivatkozott s az akkori horvát bánnal egyetértőleg hozott, 1903. január 21-én341 kelt határozatával már eldöntötte, kimondván, hogy a szóban forgó (és az akkori tervezet 289-291., 368. és 389. §-aiban foglalt analóg) rendelkezéseknek Hor- vát-Szlavónországokban való érvényéhez külön autonóm törvényre nincs szükség.

Ettől a határozattól eltérni, az annak hozatalánál irányadóul szolgált s hivatali elődöm által annak idején kifejtett okokból, és főleg azért nem lenne indokolt, mivel közjogi szempontból fölötte aggályos volna a katonai bűnvádi perrendtartás szükségszerű anyagát úgy széttagolni, hogy egy része Horvát-Szlavónországokat illetőleg a közös törvényhozástól elvonassék és az autonóm törvényalkotásra utaltassék. A közös törvény- hozás joga nem csupán a közős intézmény megalkotására, hanem azoknak a módoknak és eszközöknek megállapítására is kiteljed, melyek az illető intézmény érvényre jutásának nélkülözhetetlen előfeltételei és biztosítékai. E részben nem okoz különbséget, hogy az ez utóbbi szempontból szükséges szabályok némi kapcsolatban állanak az általános büntetőjoggal, magánjoggal, perjoggal, avagy a jogrendszernek azokkal az ágaival, melyek az 1868: XXX. te. 48. §-ának erejénél fogva különben Horvát-Szlavónországok autonómiájához tartoznak, mert ilyenkor tulajdonképpen nem az általános büntetőjog, magánjog, vagy eljárási jog átalakításáról, hanem a közös törvényalkotás céljának és az evvel kapcsolatos közös érdekeknek megvalósításáról és biztosításáról van szó, és ha a közös törvényhozás súlyt fektet arra, hogy e tekintetben minden körülmények közt hatályos garanciát alkosson, akkor jogában áll a szóban forgó szabályokat a közös törvénybe oly módon belefoglalni, hogy azok a Magyar Korona összes Országainak közös jogává váljanak, és a szem előtt tartott cél megvalósítása ne tétessék függővé attól, vajon a horvát autonóm törvényhozás a megfelelő szabályozás tekintetében kíván-e intézkedni, és ha igen, - miképp.

Ami különösen a bűncselekmények statuálásának kérdését illeti, a társországokban nem tesznek ellenvetést az ellen, hogy a közös törvényhozás Horvát-Szlavónországokra is kiterjedő hatállyal kihágásokat állapíthasson meg, márpedig alig lehet elfogadható elvi indokot találni arra nézve, hogy ha az 1868: XXX. te. 48. §-a szerint Horvát-Szlavónországok autonóm hatáskörébe utalt joganyag, nevezetesen a büntetőjog egy része, jelesül a kihágások statuálása bevonhatik valamely közös intézménynek, mint szerves egésznek szabályozása alkalmával a közös törvényhozás keretébe, miért ne történhetnék meg ugyanez a büntetőjog másik része, nevezetesen a vétségek tekintetében, és hogyha a járásbíróságokhoz utalt bűncselekmények megállapítása lehet bizonyos körülmények közt a közös törvényhozás tárgya, miért záratnának ki a törvényszékhez utalt cselekmények.

A horvát-szlavón-dalmát miniszter úr a bán úrnak felfogását tolmácsolva utal - mint említettem - arra is, hogy oly közös törvények végrehajtása, amelyek az autonómia körébe vágó elemeket tartalmaznak, Horvát-Szlavónországokban akadályokba ütközik. Véleményem szerint ilyen akadályok jogosultságát a közös törvényhozás és a központi kormány el nem ismerheti. A hatalmi körök szétválasztásának és elhatározásának el nem vitatható követelménye, hogy a bírói hatalom gyakorlására hivatott bíró, te341 MNL OL К 27.1903. január 21./4. A katonai büntető perrendtartásra vonatkozó javaslat.

551