Szűcs László: Nagy Ferenc második és harmadik kormányának minisztertnácsi jegyzőkönyvei 1946. november 22. - 1947. május 31. A. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 46. Budapest, 2008)
A MINISZTERTANÁCSI ÜLÉSEK JEGYZŐKÖNYVEI
állapították meg: a magyar kormány szerint nem lehetséges a Potsdami Egyezményt úgy értelmezni, hogy annak végrehajtása során Magyarország fizessen Németország helyett jóvátételt. Egy évvel ezelőtt a magyar kormány, ennek az elvi álláspontnak a hangoztatásával ugyan, de hozzájárult a Szovjetunió által támasztott követelés tárgyalásához." Az akkori megállapodások szerint ugyanis a Szovjetunió a német követelések címén mindössze 1-2 millió dollárnak megfelelő összeg megtérítését kérte, a magyar kormány tehát ekkora összeg miatt nem tartotta érdemesnek elvi vitát kezdeni a Szovjetunió kormányával. A szovjet követelések egészen a legutóbbi időkig alig haladták meg a fent említett jelentéktelen összeget és csak legújabban nőttek meg olyan összegre, amely már a magyar nemzetgazdaság számára elviselhetetlen. A Szovjetunió képviselői folyó évi február hó 18-án jegyzéket nyújtottak át, melynek értelmében Magyarországnak Németországgal szemben fennálló tartozásai címén 1 679,3 millió forintot (140 millió dollárt) követeltek. De később bejelentették, hogy ez az összeg napról-napra növekszik az újabb megállapítások következtében. így a március 5-i tárgyaláson a teljes követelés már 2 330 millió forint volt, ide nem számítva az 50%-on felüli szovjet érdekeltségű vállalatok tartozásait, amelyeket legutóbb 120 millió forintban jelöltek meg, továbbá annak kamatait. így tehát az összes szovjet követelés e pillanatban meghaladja a 2 400 millió forintot, vagyis a 200 millió dollárt. A magyar kormány ismét rámutat arra, hogy az állítólagos német követelésekkel kapcsolatban az elvi kérdést nem kívánja felvetni, feltéve, hogy e követelések megtérítése címén Magyarország a teljes méltányosság és igazság alapján olyan összeg fizetésére köteleztetik, amely nemzetgazdaságának teherbíró képességével arányban áll. A magyar kormány megállapításai szerint a tényeknek megfelelő számítások nem is produkálnak olyan összeget, amelynek vállalása Magyarország számára elviselhetetlen terhet jelentene. A Szovjetunió képviselői azonban a követelések összegének megállapításánál és értékelésénél a tévedéseknek egész sorozatát követték el, és ennek eredménye az, hogy a fent említett 200 millió dolláros összegű követeléshez jutottak el. Ennek az összegnek a jelentőségét legjobban mutatja, hogy ma az egész magyar iparba és bányászatba invesztált tőke értéke nem haladja meg a 6 milliárd forintot, vagyis az 500 millió dollárt. Mivel nyilvánvaló, hogy a szovjet fél által támasztott követelés sem forintban, sem idegen valutákban, sem árukban belátható idő alatt nem teljesíthető, s így Magyarország csupán újabb iparvállalatok átadásával szabadulhatna e kötelezettségétől, ez azt jelenti, hogy a magyar iparba és bányászatba invesztált tőkének kereken 40%-át kellene a Szovjetunió tulajdonába átadni. A magyar kormány utal arra, hogy a magyar ipar és bányászat jelentős része máris vagy a magyar állam tulajdonában vagy pedig kezelésében áll, vagy pedig már átadott a Szovjetuniónak, a még magánkézben lévő vállalLásd NF MT. JKV. 1946, [29] 112. sz. jkv. 73. napirendi pontját és jegyzetét.
